Egy pár napja ünnepelték a jeles évfordulót, gyakorlatilag a világon mindenütt, amikor sikerült egy másik égitestet meghódítanunk. Annak idején még itt, Magyarországon is élőben közvetítette a televízió Armstrong híressé vált mondatát: „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas lépés az emberiségek!” És hatalmas égés a Szovjetuniónak– mesélte Apa, szerinte ez most is benne van abban a top 5 történelmi eseményben, amelyet személyesen átélt, és amelyre szívesen emlékszik. Ezt mondjuk, elhiszem.
Nekem az a lenyűgöző ebben az egész vállalkozásban – az űrben követték el, tehát eleve fantasztikusan klassz lehetett – hogy amilyen eszközöket használtak akkoriban, nem tűnik túlzásnak az a vicces megjegyzés, miszerint egy konzervdobozzal sikerült meghódítani a Holdat. A számítógépes berendezések, amelyekkel irányították az űrhajót, alig voltak okosabbak, mint a karórám, a mobiltelefonomról már nem is beszélve. Ha valamihez kellett bátorság, hát ehhez mindenképpen, bár én azt feltételezem, hogy inkább mit sem tudtak róla, mennyire veszélyes ez a küldetés, sőt, az űrhajósok büszkén vallották, hogy a kor legmodernebb repülésirányító berendezésével repülnek.
Ugyan azóta tudományos szempontból még tovább jutottunk, és szondák segítségével még messzebb, de azóta sem volt rá példa, hogy viszonylag nagyon kis időn belül ekkora eredményeket érjenek a mindenféle tudósok. Szintén Apától tudom, hogy a NASA-nak 400 ezer ember dolgozott akkoriban, az amerikai űrhivatal azóta sem kapott annyi támogatást, mint akkor, pedig ma sokkal békésebb nemzetközi hangulatban elvileg egy még egyszer ekkora küldetés is teljesíthető lenne: a Mars meghódítása. Persze, ennek ma is a politika az akadálya. Mint ahogy jó példa rá az évforduló is, hiszen még csak most tervezik, hogy visszatérjenek újra emberek is a szomszédunkra, pedig ez alatt a negyven év alatt rengeteget fejlődtünk technikailag.
Én is csak álmodozom róla, hogy egyszer legalább a világűrbe kijuthassak, hát még az mennyire elképesztő lenne, ha mindez igaz lenne a Holdra is! Kár, hogy a politikusok megelégszenek azzal: képesek vagyunk rá. A szüleim úgy gondolták, talán majd a gyermekeik eljuthatnak ilyen messzire is, de tulajdonképpen ez még az én majdani gyermekeimnek sem biztos, hogy összejön. Pedig de jó lenne…
PS: még mielőtt nagyon nekikeserednénk, hozzátenném, hogy azért a nemzetközi együttműködés azóta létrejött, hiszen itt van nekünk az Űrállomás. Mostanra fejezték be teljesen, és legutóbb például az Endeavour űrsikló legénységével együtt tizenhárman tartózkodtak odafent, ami szintén rekord. (Sokan is voltak egy mellékhelyiségre, mivel a másik elromlott, ez okozhatott néhány feszült pillanatot :-), de viccen kívül, ebből is látszik, milyen nehéz emberi körülményeket teremteni a bolygónkon kívül. Minden elismerésem az asztronautáké!)