Nemsokára megint eljön a napja, hogy Apa és Anya külön is kifejezzék nekünk, mennyire fontosak vagyunk a számukra. Ez nálunk hagyományosan nagyon nagy ünnep, mert a sima hétköznapokban is kapunk elég kedvességet, de ilyenkor úgymond duplán.

A karácsonnyal ellentétben ilyenkor nem igazán az ajándékokon van a hangsúly, hanem a szórakoztatáson, ezért mi legtöbbször ilyenkor megyünk vidámparkba, kalandparkba, kirándulni, vagy egyéb eseményre, ahol többnyire azt csinálunk, amit akarunk. Szerencsére nem szoktunk soha telhetetlenek lenni, és próbálunk olyat kitalálni, aminek van realitása, hiszen a lényeg a családi együttlét, és a marhulás.

Az idei programot még nem találtuk ki, de nem csak én érzem magam kicsit ötlettelennek, a többiek is vonakodnak előhozakodni a saját terveikkel. Részemről valami szorongásfélét is érzek. Mintha már nem tűnne annyira vonzónak az ilyesmi szórakozás, de ettől meg lelkiismeret-furdalásom van, mert a szüleinkről csak jót mondhatok e téren.

Talán az egyik ok, hogy már nem érzem magam annyira gyereknek. Persze felnőttnek se, meg rémiszt is a dolog kissé, milyen érzés kikerülni a NAGYBETŰSBE, ahogy mondják, ettől még persze vágyom is rá, és úgy érzem, lenéz az, aki gyereknek néz – vagy csak én érzem így? Nem tudom. Szóval zavarban vagyok, bevallom.

Másrészt meg életemben először azon is elgondolkodtam, hogy akárhogy is megy a családnak, a válság akkor is válság, és esetleg a szüleimnek ez most jobban fájna anyagilag, mint azt szerették volna. Ez is okoz némi bűntudatot, mert ugyanakkor erről nem beszélnének, hisz mi vagyunk a középpontban.

Azt hiszem, összeülök Benivel, meg Sárával, és megbeszéljük, hogy mi az a csekélység, aminek mi is örülnénk, és Apáéknak se okozna túl nagy terhet. Pedig azt is nehéz lesz kitalálni, hogy mi az aminek még örülnénk, mint gyerekek.