Nem tudtam kihagyni ezt a poént, ez egy német film, és jó régen láttam már, de nagyon tetszett benne a fiatal csaj, meg a srác, és hogy arról szólt a film, mi lett volna, ha másképp történnek a dolgok. A magyar Lolával a Reflektor Magazin segítségével találkozhattam a lemezkiadó cég irodájában, és már akkor tudtam, hogy az lesz a legfontosabb kérdésem, Lola szerint mi kellett az ő sikeréhez, és mit csinálna most, ha nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy végül alakultak.
Lola először is tényleg nagyon „hétköznapi” módon válaszolt kedvesen a kérdéseimre, semmilyen sztáros viselkedést nem fedeztem fel benne, pedig ő tényleg nagyon gyorsan lett elég ismert. Ezt is válaszolta, azaz szerinte akkortól datálható a siker is, mikortól úgy érezte, hogy magára talált az éneklésben, de nem esne kétségbe akkor sem, ha csak a szűk baráti körével lenne, akik így viszont többször is hiányoznak, de szerencsére megértőek. (Remélem, az én barátaim se gondolják másképp). Sőt, kihangsúlyozta, hogy az ő sikere is rengeteg ember munkája.
A sikerrel és a pénzzel kapcsolatban Lola nem tudott túl sok felvilágosítással szolgálni, egyrészt az előző okok miatt – nem érdekli túlságosan, csak legyen – másrészt pedig azért, mert a szülei, és a menedzsere erről gondoskodnak, neki csak az önállóság fontos. Nem is különbözünk annyira, gondoltam, nekem is még Apa a megmondója inkább, mit mire költhetünk, bár akadt már néhány kivétel is… Khm, erről ennyit.
Szóval összességében nagyon pozitív volt beszélgetni egy nálam alig idősebb, de ismert emberrel, az én felismerésem az, hogy akadnak olyanok, akik nemhogy az összes körülményre és nehézségre, de csak arra az egy területre koncentrálnak, amelyben érzik, hogy képesek sikert elérni, és ha elég kitartóak, akkor a környezetük is támogatja őket.
Azt hiszem, hogy ennél jobb példát nehezen fogok találni a közeljövőben a sikerre, mint amit a mi pólósaink mutattak meg ma az egész világnak! :)
A kommentátor is elmondta, hogy zsinórban harmadszor lett OLIMPIAI BAJNOK A MAGYAR VIZILABDAVÁLOGATOTT!
Most azonnal letöltök egy rakás cikket Kemény Dénesről, mert szerintem ha valakinek, hát neki tudnia kell, nem csak azt, hogy hogyan lehet sikeres valaki (sőt, valakik!), hanem azt is, hogy hogyan maradhatnak hosszú időn keresztül azok!
Tegnap találtam egy levelet a Volksbanktól, amit majdnem elolvastam, de ki volt nyitva, így nem volt kérdés, hogy az idősebb Benkő Zoltánnak küldték, nem akartam felesleges feszültségeket, rendes úton megkérdeztem Apát, miről van benne szó, és ez érint-e engem, kár, hogy rögtön megkaptam a leszúrást, miszerint miért ne szólt volna, ha nekem is van hozzá közöm? Szóval nincs, gondoltam, de azért megkérdeztem, hogy mégis miről van szó. Apa mondta, hogy semmi, csak elhívták a Volksbank 15. születésnapi partijára. Erre azért megmozdult bennem valami, és tovább faggattam, hogy például kik lesznek még ott? Ott nem lehet sikeres emberekkel találkozni? Úgy döntöttek, hogy elmehetek a partiba, ha megbeszéljük, kivel mit szeretnék beszélgetni. A csapatmunkában is hiszek, szóval mondtam, hogy oké, kitalálom, de Apa helyesbített, hogy kitalálJUK. Rajtam ne múljon… De aztán felvilágosított, hogy tényleg nem csak én vagyok, és hogy igazából erre a rendezvényre a Sárát akarták elhívni, elvégre ő az, aki pont 15 éves, mint a Volksbank, és ők most erre koncentráltak. Én azért láttam rajta azt is, hogy nem igazán tudna ARRA érvet felhozni, hogy én miért NE legyek ott… :-) Úgyis velünk foglalkozik mindenki, de apa bankolt volna rendesen, azaz a következő akció felkeltette az érdeklődését, mert a banknál, akinek van félretehető pénze, annak most jó ajánlatuk van, még a 15 évhez is köze van, elvégre Apa tényleg akkortájt lépett be hozzájuk, amikor Sára született, és mivel van ez a 15 évesség, ennek az alkalmából van egy 15 éves betéti akció.. Aha… Én eddig teljesen mást gondoltam a betétről… Szóval, talán ebből mindenkinek kiderül, de én sajnos nem igazán vágom még bankolást. Annak viszont nagyon örülök, hogy sikerült "kiharcolni" a jelenlétemet, elvégre ezért én dolgoztam meg, sőt, hosszú távon is helytállónak bizonyulhat, ha ragaszkodom az elképzeléseimhez, legalábbis akiket eddig megkérdeztem, mind hasonló elveket vallanak.
Nos, azt hiszem egy páran már láthatták – Apa azt mondja, országszerte – kis családom plakátjait, szóval, plakátsztárok lettünk. :-)
Persze sietek leszögezni, hogy ez nem egészen nekem tudható be, sőt az se lenne igaz, ha azt mondanám, hogy Apáék tehetnek róla, vagy a volksbankos ismerős – mert ez így együtt igaz csak.
Akik már egy ideje figyelemmel követhetik kis ámokfutásomat (Anya szerint inkább vesszőfutás lesz az, de ő most is jobban félt a kelleténél) a siker titkának a kiderítése érdekében, azok tudhatják, hogy az egész a Siófoki Forma1-es bulival kezdődött, illetve azzal az ötlettel, hogy ott megszólíthatóak valóban sikeres emberek is. A legnagyobb megdöbbenésemre Apa komolyan vett, de utóbb elmesélte, hogy ő is megdöbbent, hogy a bankos ismerőse, arra kérte, hogy legyenek a legújabb kampány arcai. Azt mondta, hogy apáék sikeresek és régóta, a bank ügyfelei. Hát, azt hiszem, Apáról ez bátran kijelenthető, de ez is csak akkor vált fontossá, amikor kiderült, hogy a gyerekek is elég ambiciózusak, ez alatt engem kell érteni. Szóval, így talán már világos, hogy miért is virítunk úton, útfélen Benivel, Sárával, meg az Ősökkel, elvégre mindenki ugyanazt akarja: felfedezni, és bemutatni a valóban sikeres embereket, esetleg közben sikeressé válni.
Itt szeretném azt is tisztázni, még egyszer, és még egyszer, hogy NEM AKAROK ÜRESFEJŰ MÉDIASZTÁRRÁ VÁLNI, nem azért csinálom, hanem mert érdekelnek ezek az emberek, és újabban lehetőségem van velük beszélgetni, hát megteszem. Szóval szerintem egy kicsit olyan ez az egész, mint egy kis mini valóságshow a Benkő Családdal, remélem, akit érdekel, szívesen követi végig a kalandunkat, elvégre ez tényleg most történik velünk.
Visszatérve az én vállalásomra, folytatódik az érdeklődés a média részéről. Nemsokára találkozom Lolával, akire szintén kíváncsi voltam már régebben is elvégre tök fiatalon lett nagyon ismert, és ez egyrészt csak keveseknek sikerül, másrészt meg azért most már arra is kíváncsi vagyok, hogy mennyiben lenne más ember az, akit felemelt a szerencse, annál, akit nem. Egyáltalán: mekkora a szerepe a szerencsének? És kit támogat a szerencse? Lehet azért is tenni valamit? Engem ez fog érdekelni, ha találkozunk.
Meg kellett emésztenem az elmúlt pár nap eseményeit, mert rengeteg minden történt, én meg szeretném egy kicsit összefoglalólag is feljegyezni az eseményeket, hogy ne legyek hosszú, vagy unalmas. Magamtól is azt kérdezem már, mennyire volt sikeres ez a pár nap, de hát ez úgyis eldől a későbbiekben. Voltam reggeli tévéadásokban, és forgattak velem televíziós adásokat, interjúkat adtam, és kértem jómagam is. Na, csak szép sorjában!
Először az RTL Klub Reggelijébe hívtak meg a múlt héten, ez több minden miatt is érdekesre sikerült. Már induláskor úgy nézett ki, hogy esetleg lekéssük az egészet, de hála Apának, meg a svéd repülőgépgyártó technikának ezt a problémát is sikerült leküzdeni. Ez csak azért fontos, mert miután konstatáltam, hogy életben maradtunk, időm sem maradt rá, hogy izguljak, máris ülhettem be a kiskertbe. És ki kérdezett legelőször? Szujó Zoltán, ami nekem megnyugtató volt, mert ő volt a siófoki Forma1-es nap szpíkere is, egy igazi magabiztos, de kedves, mosolygós riporter, az összes parám elmúlt, legalábbis már csak enyhe izgalmat éreztem, és egész más volt mesélni úgy, hogy mind a ketten ott voltunk az eseményen. A kérdések rövidek, és érthetőek voltak, és annyira gyorsan történt minden, hogy mire igazán belelendültem volna, már véget is ért az egész. Apa is megdicsért, már csak azért is, mert így még volt időnk átérni az ATV reggeli műsorába. Az ottani történésekből azt fontos megjegyeznem, hogy egyszerre beszélgetett Xantus Barbarával, meg velem a műsorvetető hölgy, ami nekem csak azért jött jól, mert már belejöttem a válaszolgatásba, de a kérdezésbe is, így az interjú után voltam olyan bátor, és elkértem az ő telefonszámát is, természetesen, hogy a sikereivel kapcsolatban nyilatkozna-e nekem is, amit szívesen elvállalt. De a műsorban is kedves volt, és megerősítette, hogy jó meglátásaim vannak, például azzal kapcsolatban, hogy nem elég, ha valaki gazdag lesz a sikerei által, attól még lehet boldogtalan is, mondjuk, ha a magánéletét áldozta fel a karrierért. Barbara ebből a szempontból szerencsésnek mondhatta magát, akinek mind a” két élete” rendben van.
Aznap még elhívtak egy forgatásra is, meg a következő nap reggelre, csak a TV2 Mokkájába. Elvállaltuk, pedig a családnak egyre nagyobb erőfeszítésekbe kerülök, legalább Apa nem kérdezi meg többet, hogy tényleg működni fog-e ez a sikervadászat… :) Jakupcsek Gabriellával, és Papp Gergellyel, a Pimasz úrral beszélgettem, hát, mit mondjak, tényleg fele olyan kedvesek sem voltak, mint az előző reggelen, a másik csatornán. Utóbb beszélgettünk otthon, és arra a következtetésre jutottunk családilag is, hogy Pimasz úr valószínűleg meg volt győződve róla, hogy én is csak egy sikerre éhes, de amúgy tehetségtelen ember vagyok, aki csak a csillogásra vágyik. Pedig mindenhol elmondom, hogy nem az volt a célom, és most sem az, hogy én ISMERT EMBER legyek, mert én csak sikeres szeretnék lenni, és csak a módja, ahogy szeretném megtudni a receptet, az különös. De szerintem a média ilyenkor a saját csapdájába is beleesik néha, hiszen szerintem is sok ember megfordul a reflektorfényben, akik tényleg csak erre vágynak.
Találkoztam a stúdió előtt Geszti Péterrel, meg a Neoton Família gitárosával is, ők szintén jófejek voltak, és szívesen válaszoltak a kérdéseimre. Geszti megjegyezte, hogy ő ugyan világéletében szerepelt, de épp ezért egy darabig azt hitte, ez a természetes, illetve ő ezzel magyarázta azt, hogy nem szállt el az ismertségtől, sőt, gyorsan kitanulta a praktikákat, amivel el lehet kerülni a kínos pillanatokat is. Kérdeztem, hogy mik ezek a praktikák, de csak annyit mondott sejtelmesen, hogy ha a helyén van a szívem, meg résen vagyok, nem lesz bajom.
Az AKTÍV stábja is forgatott velem, itt már kamerán kívül elmondtam a riporternek, hogy ez ne legyen probléma, de nagyon kedvesek voltak, és VV Ágicával is nagyon jót sikerült beszélgetni, ő tudott mesélni erről az effektusról, és ő is azt emelte ki, hogy ha csak a csillogás érdekel, de nem dolgozol meg érte keményen, akkor hamar elhasználódsz. Hát én köszönöm, egyelőre jól elvagyok, meg ha nem lennének a tesóim Anyáék mellett, akkor esetleg könnyebben elszállhatnék én is, de ők szerencsére még mindig ugyanolyannak látnak. Sarah is megnyugtatott, hogy azonnal szól, ha a kelleténél nagyobbra nőne az arcom, de még én sem érzem úgy, hogy ez a veszély fenyegetne. A jövő héten megnézhetem én is, amit most forgattak, azt hiszem, szerdán vetítik.
Milyen is az igazán sikeres ember? Külön emberfajta egyáltalán? Vagy csak jó tulajdonságokat kell ötvözni a megfelelő arányban? Fogós kérdések. Egyrészt mondhatom azt is, hogy igen, külön fajta is lehet, mint például mi magyarok. De nem akarok általánosítani, vagy a giccsesen fogalmazni, csak tényleg úgy jött ki, hogy egy csomó minden egyszerűen miattunk van. Legalábbis miattunk van azóta, mert lehet, hogy más is gondolkodott hasonlóan, de sokszor mi voltunk az elsők. Itt van például a golyóstoll. Vagy a Rubik-kocka. Jó, az mondjuk játék, de a nukleáris láncreakció már nem az – ezt a példát apa mondta. Oké, akkor már ideírom a többiekét is, mert itt egy kisebbfajta versengés lett belőle, hogy ki tud többet, vagy különlegesebbet. Na, de a kedvencek. Beninek volt a kocka (az mondjuk nekem is lehetett volna..), Sárának a szódavíz, Anya meg a Béres-cseppet mondta. Én közben azon is gondolkodtam, hogy a mostani emberek között találok-e, de aztán a család leszavazott, mert azt tényleg nem tudom megmondani, sikeres lesz-e világszerte, amit én gondoltam. Azért elárulom, mert engem mostanság az ilyen emberek jobban érdekelnek. Rátai Dánielnek hívják a srácot, 22 éves, azt hiszem, és ő volt az, aki azzal nyerte meg pár éve a fiatal tudósok világversenyét, hogy körülbelül harmincezer forintból olyan rendszert készített, ami különféle háromdimenziós számítógépes művelet elvégzésére alkalmas. Épphogy elvégezte a gimit. Szerintem ez a nem semmi teljesítmény.
Nem tudom, én miben tudnék világelső lenni, de hát nem is szándékom, egyszerűen csak tök izgalmasnak tartom, hogy megismerjek olyan embereket, akiknek másképp forognak a fogaskerekek ott bent. Remélem, legalább ebben jó leszek. Holnap kiderül, ugyanis elhívott az RTL Klub a reggeli műsorába. Khm. Nem reklámozom, mikor nézzétek, mert még eléggé izgulok, de remélem, mindenki megérti, hogy nekem ez az első ilyen felkérésem. Azért igyekszem összeszedett lenni. Annyit még elárulhatok, akik mégis megnéztek volna, hogy ez lesz ugyan az első, de nem az utolsó…
Nem akarok rögtön azzal nyitni, hogy el lett baltázva, hogy finoman fogalmazzak. Szóval nem úgy sültek el a dolgok, ahogy terveztük, és azt hiszem ez is egy fontos tanulság.
Na mindegy, a lényeg, hogy odáig rendben mentek a dolgok, hogy megérkeztünk Siófokra. Beni még dolgozik Keszthelyen a hotelban, így Sára jött el csak, meg Anya, és Apa. De már az elején volt egy kis feszültség, mert alig találtunk parkolóhelyet. A gondok ott kezdődtek, hogy Apa Volksbankos ismerőse ugyan segített bejutni abba a bizonyos VIP-szektorba, csak abból kettő is volt, egy nagyobb placc az út egyik oldalán, de ott pár napernyőn kívül nem volt szinte semmi, meg szemben a színpad, a nagy VIP hely, oda viszont csak engem engedtek be.
Próbáltam a feladatra koncentrálni, mert persze, mint hivatásos blogger voltam ott, így engedtek be, és csak akkor mehettünk oda bárkihez is, ha az épp jó kedvében volt, és nem nyilatkozott valaki másnak, ám erre is külön emberek vigyáztak. Szóval rendesen sűrű pillanatokat éltem át, és nem tagadom, hogy egyes pillanatokban azt kívántam, hogy bárcsak ne találtam volna ki ezt az egész hülyeséget, de erőt vettem magamon, már csak a család jó hírneve miatt is.
De sajnos maga a „NAGY INTERJÚ” az elmaradt, Mateschitz úrhoz állítólag senki nem fért oda, mert alig töltött el egy kevés időt a színpad mögött a boxutcában. VISZONT!
Mivel közben zajlottak az események, és celeb így is akadt szép számmal, megpróbáltam velük beszélgetni a sikerről, és büszkén mondhatom: megvannak az első nagy emberek!
Elsőre Marsi Anikót sikerült megközelíteni, épp senki nem zavarta, mert Palik Lászlót figyelte, nem töri-e össze magát a forma 1-es versenyautóval. Nagyon kedves volt, pont olyan szép a mosolya, mint a Fókuszban, esküszöm, a szemével is mosolyog, szóval kedves volt, és válaszolt, nem is feltétlenül olyanokat, amikre gondoltam. Arra a kérdésemre, hogy milyen érzés sikeresnek lenni, rögtön azzal nyitott, hogy nem érzi magát ANNYIRA sikeresnek, inkább ismertnek mondaná magát. Kérdeztem, hogy jó dolog-e, akkor ismertnek lenni, mire egy szép példát mondott, miszerint nem rossz érzés, de egy idő után nagyon zavaró tud lenni, hogy az embert MINDIG megbámulják. Így például strandra csak akkor jár, ha saját bevallása szerint is jó formában van, mert annál nincs cikibb, amikor azt hallja hátulról, hogy sokkal kövérebb, mint a tévében. Hát, ilyen rövid idő után is elhiszem neki, pedig csak pár órát töltöttem a színpadon.
Pont mikor ennek a beszélgetésnek a végére értünk, jöttek meg a száguldozásból a versenyzők, illetve csak a tesztpilóták, ezt már az a fiatal srác mondta, a neve: Sébastien Buemi, ő jelenleg a Trust Team Arden svájci reménysége, de még nem versenyez a legnagyobbak között, csak tesztel a Red Bullnál. Pedig tud valamit az arc, elvégre kevesen tudnak driftelni Forma1-es kocsival, de ő kétszer is bemutatta az aszfaltszaggatást. Vele angolul kommunikáltam, de nem lehetett túl tökéletes az összhang, mert én azt kérdeztem, mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen mesterien értsen ezekhez a szörnyetegekhez, de ő valószínűleg a kocsira értette, és egyfolytában arról magyarázott, hogy uralni kell a járművet (car controll, car controll is the most important). De aranyos volt, és elárulta, hogy már pici gyerekkorától versenyzik, és annak idején gokarttal kezdte, onnan küzdötte fel magát a Forma1 világába. Hát akkor talán az egyik tanulság, hogy nem lehet elég korán kezdeni, ez kicsit el is kedvetlenít, elvégre ha innen nézem, semmi komolyba nem sikerült belevágni három éves koromban. Persze nem ez lehet az egyedüli ok, de mindenképpen meghatározónak tűnik.
A tehetség mégiscsak az, amivel vagy születik az ember, vagy nem lesz neki többet olyan. Ezt azért is mondom, mert Marsi Anikó után Palik Lacit is sikerült megszólítanom, amíg kihámozta magát a kezeslábasból. A legmegdöbbentőbb válaszokat ő adta. Kapásból azzal nyitott, hogy ő egyáltalán nem sikeres. Próbáltam vele udvariasan ellenkezni, hogy azért őt valószínűleg egy egész ország ismeri, és hát ez már mégiscsak egyfajta siker. Erre bólintott, és kijavította magát, mondván, hogy oké, ő ismert, és ha ezt nevezhetjük sikernek, akkor sikeres, ám borzasztóan tehetségtelen. Ezen megakadtam. Palik erre elmagyarázta, hogy mondjuk sokkal inkább nevezné magát szerencsésnek, egy tehetségtelen, ám szerencsés fickónak, mert hiába példálóztam a Dakarral, arra azt mondta, hogy pedig hát csak ott került igazán a számára legkényelmetlenebb és legnehezebb szituációkba. Végül arra lyukadtunk ki, hogy egy tehetségtelen ember is, mint ő, ha el tud jutni egy ilyen helyzetbe, az csak a rengeteg, és kitartó munka miatt lehetséges, legalábbis ő erre esküszik. Végiggondoltam az eddigi napot, hogy hányszor is akartam feladni, és milyen elszántan készültem erre a lehetőségre, és azt hiszem most már Palik Lászlónak is köszönhetek egy felismerést.
Hát így sikerült az első igazi nagy próbálkozás.
Természetesen most már nem adom fel, hiszen időközben Apa, a Volksbankos ismerőse, meg tévés arcok szintén intenzíven tárgyaltak valamiről, és most már én is tudom, hogy miről: MEGHÍVTAK EGY REGGELI MŰSORBA! Felkeltettem az érdeklődést, ezek szerint, de egyelőre annyi a megjegyzésem, hogy ezt egy másik napon is közölhette volna velem, mert az izgalmakból már így is kijutott bőven, nemhogy még felkészülni egy ÉLŐ TELEVÍZIÓS ADÁSRA!
De hát én akartam… azt hiszem, hogy szerencséből nekem is osztott a Jóisten egy nagy adaggal! ☺ Azért megpróbálok megfelelni, elvégre egy biztosnak tűnik: innen nincs visszaút. Különös, hiszen én nem híres szeretnék lenni, csak sikeres, de úgy tűnik, ez a kettő együtt jár. Még egy felismerés.
Remélem, mindenki, aki olvassa ezt a blogot, szorít nekem, mert nagyon úgy tűnik, hogy az igazi kalandok még csak most kezdődnek!
Megvaaaaan!!! Apa megint megcsinálta! Megyünk Siófokra a Forma1-es buliba! Éééééés: a VIP-részlegbe! ☺ Mondtam neki, hogy most először is muszáj elmesélnie, hogy csinálta.
Most kell, hogy én jöjjek…
Próbálok ugyanolyan nyugodtan, és magabiztosan a tükörbe nézni, mert persze gyakorolni kezdtem, hogy mégis, hogy fogok kinézni, miközben a világ egyik legsikeresebb arcát faggatom a tutiságokról, de egyelőre vagy röhögésbe fullad a dolog, vagy megint elkezd donogni a szívem, redbull nélkül is. Lehet, hogy erről az izgalomról jutott eszébe Mateschitz úrnak az ital? Nem tudom, semmit se tudok, csak azt, hogy nem okozhatok csalódást, senkinek. A másik Sárának sem, akivel a hét elején jöttünk össze, de ezt túl hosszú lenne kifejteni, ha tehetem, még mesélek róla, mert egyúttal szerelmes is lettem… és ennyi izgalmat nem feltétlenül kíván az ember egyszerre.
Az volt az alap elképzelés, hogy meg kell kérdezni valakit, aki már jól tudja, és el is tudja mondani, mi a sikeresség titka, hogy ilyen egyszerűen mondjam. Rögtön egy merészet találtam kigondolni, Anya szavaival: magasra raktam a lécet, mert elhatároztam, hogy elsőre megcélzok egy híres embert. Akinek összejött. Már régebben is rajongtam a sebességért, a Forma 1-es gépek, meg a pilóták, kifejezetten lenyűgöznek, és mikor pont az ötletemet boncolgattam, került a kezembe egy újság, amelyből kiderült, hogy a jövő hét végén Tihanyban, meg Siófokon lesz egy rendezvény, és idejönnek a Balatonra az egyik csapat tagjai. A Red Bullosok röviden, azaz a tulajdonos, Dietrich Mateschitz, és ez csak azért tűnt fantasztikus egybeesésnek, mert Apa pont múltkor mutatott egy cikket a tulajdonosról a neten, hogy mekkora ász lett, pusztán egyetlen ötlettel: az energiaitallal. Mondjuk tény, hogy még mindig a legjobban eltalált ízű rémség, nekem speciel mindig dobog tőle a szívem, de ez most lényegtelen, a fontos, hogy ez az arc osztrák, tehát egy hozzánk hasonló méretű ország lakosaként talált ki valamit, és most az egész világon ismerik. Nyeltem egyet. Mi lenne, ha vele találkoznék elsőként, és őt kérdezném meg?
Az ötlet – írom utólag, sokkal magabiztosabbnak – annyira képtelennek tűnt, hogy a legnehezebb azt volt kitalálni, hogy bírjam rá Apáékat, hogy segítsenek. Szeretnék eljutni oda. Először persze a hidegzuhanyt kaptam: az, hogy odamegyünk, még édeskevés, ugyanis a közelébe se lehet férni „ezeknek a VIPPEKnek”. De annyira lelkes lehettem, hogy Apa a sokadik lebeszélés után csak annyit mondott, hogy NA JÓ, ismer egy-két embert, akik szintén ismernek másokat, nem bonyolítom, szóval lehet, hogy tudnak nekünk eben segíteni. Ennek azonban ára van. Ugyanis kikötötte, hogy megpróbálkozik a lehetetlennel, de akkor nekem meg egészen biztosan vennem kell a bátorságot, és „komoly újságíróként” meginterjúvolni. Az alvással nem volt gond aznap. Mégiscsak jól jön az energiaital is, ha muszáj fent maradni. A zabszemet egész végig éreztem, de azt is, hogy ha már ilyen akaratos voltam, akkor bizony a sarkamra kell állnom. Apa reggelre várt választ, és ezen vagyunk most túl. Igent mondtam, ő pedig ugyanazzal a komoly arccal biccentett. Egyelőre elképzelni se szeretném, mi történik, ha elbukok valahol. Nem tudom, kit fog megkérdezni, már megint egy dolog, amiről nem beszél, illetve most is azt mondta, amit sokszor: „majd ha összejött, elmondom.”
Most én vagyok a legizgatottabb, egy rövid ideig arra is gondoltam, nehogy összejöjjön neki, aztán ezt enyhe gyávaságnak tituláltam magamban, és most már inkább azért szorítok, hogy tényleg jöjjön össze neki. Nekem. Csak ne utáljanak a többiek, amiért megint az én cirkuszom után kell bóklászni…
Benkő Zoltán vagyok, 17 éves. Hogy ez most sok vagy kevés, nem tudom, csak azt, hogy szeretnék elérni valamit, ahogy persze mindenki körülöttem. És itt a lényeg: csak nem úgy, ahogy a többiek. Félreértés ne essék, nem akarom feltalálni a spanyolviaszt, csak rájöttem valamire. Igenis meg lehet különböztetni egymástól az embereket az alapján is, ki mennyire csinálja jól, amit csinál. Biztos mindenki jól akarja csinálni, csak közbejönnek a hibák, hol kisebbek, hol nagyobbak. Én minél kevesebbet szeretnék hibázni, és azt már összeadtam, hogy ehhez ez a felismerés is kell: hogyan ne kövessünk el olyan hibákat, amelyek ki is kerülhetőek, ha figyel az ember egy kicsit. Hát én figyelni szeretnék elsősorban. Olyanokat, akik sikerre vitték az elképzeléseiket, mert bizonyára kihagytak néhány szarvashibát. Vagy nem tudták kihagyni, de tanultak belőle, márpedig ha valaki megtanult valamit, attól el is lehet lesni azt. Ebben bízom.
Ezt a blogot ezért indítottam. De, gondolom, nem árt, ha kicsit mesélek magamról is, így az első bejegyzésben, hiszen ráadásul itt van a családom is: Anya, Apa, Beni, Sára, szóval, akik – ahogy az egyik tanárom mondta nemrég – jól jellemeznek, de meg is határoznak. Remélem, jól írtam. Mit érdemes tudni róluk? Elsőre talán azt, hogy nagyon szeretem őket, akármilyen lököttek is néha, persze most finoman fogalmazok, vannak azért feszültségek rendesen, de összességében azt hiszem, csupa jót mondhatok el róluk.
Vegyük rögtön Apát. Ha röviden kéne jellemeznek, az az lenne, hogy felnézek rá. Számomra hihetetlen erőkkel bír, és bosszantó módon úgy van igaza legtöbbször, hogy szimplán végigviszi, amit előre kitervel, de megjósolni is nagy pontossággal szokta, hogy mi fog történni. Mármint a kis családunkat tekintve mindenképp, az pedig eleve nem lehet egyszerű. Engem épp ez foglalkoztat benne leginkább, csak az a baj, hogy hiába kérdeztem, még össze is vesztünk rajta egyszer, mert szerinte elmondta, hogy ő mitől tudja megcsinálni, de nekem abból nem áll össze. Talán túl közel vagyunk egymáshoz, és sok mindenre azt hiszi, hogy nekem is olyan egyértelmű, mint neki, de ha részletezni kellene, mindjárt elakadunk. Mondok egy példát: a házvásárlás. Tavaly év végén költöztünk Keszthelyre, a kis lakásból, Kaposvárról, egy szép tágas, emeletes kertes házba, ahol végre mindenkinek van saját szobája.
Nem értem, hogy mertek belevágni Anyával egy ekkora vállalkozásba, és jó, segítettünk, amennyit csak tudtunk, de ehhez valami sokkal több kellett. Az a nagy kitartás is, mert persze nem ment minden probléma nélkül, de megoldották. Na ehhez tényleg kellett Anya is, én azért azt sejtem, hogy sokszor az mentette meg a családi békét, hogy… nem is tudom, nem csak elvezette a feszültségeket, hanem összefogta a szándékokat, hogy végül mindenki úgy érezze, neki van igaza. Ehhez is kell tehetség. Nekem csak ahhoz, hogy tudjam, mi az, amit neki érdemes elmondani, és mi az, amit Apának. Azt hiszem mind a hárman értünk ehhez, Sára talán a legjobban, de Benit se kell félteni. ☺ Mind a két testvéremet másért bírom amúgy, de ebben hasonlítunk. Sok mindenben pedig olyanok, mintha máshonnan válogattak volna minket össze. Nekik speciel nem olyan fontos – nem, nekik más dolgok fontosak, és nem is úgy látunk neki egy-egy feladatnak. Most kénytelen vagyok Apát idézni: őket nem hajtja plusz egy lánc, mint engem, amiről persze nincs megbizonyosodva, hogy egyáltalán kell-e az élethez, amikor a többiek egyel kevesebbel is remekül megvannak, legalább nem bonyolítják annyira az életet mint én. De mit csináljak, nekem muszáj megértenem, hogy mitől működnek a dolgok.
Mitől lesz sikeres valaki?
Nagyapa (anyai) mondta egyszer, hogy az életben az a csodálatos, hogy bármilyen vad elképzelése is támadjon az embernek, ha szerencséje is van hozzá, meg kitartása, akkor véghez tudja vinni. Ott van például az űrállomás, de mondhatnám a repülést önmagában, arról is azt gondolták sokáig, hogy lehetetlen. Vagy csak az úszást. A töri órán hallottam: Széchenyitől kérdezték anno a gőzhajóval kapcsolatban, hogy hogyan fog az a sok vas úszni a vízen? Aztán mégis.
Hát, én elég vad dolgot találtam ki. Nemsokára el is mesélem.