Egy pár napja ünnepelték a jeles évfordulót, gyakorlatilag a világon mindenütt, amikor sikerült egy másik égitestet meghódítanunk. Annak idején még itt, Magyarországon is élőben közvetítette a televízió Armstrong híressé vált mondatát: „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas lépés az emberiségek!” És hatalmas égés a Szovjetuniónak– mesélte Apa, szerinte ez most is benne van abban a top 5 történelmi eseményben, amelyet személyesen átélt, és amelyre szívesen emlékszik. Ezt mondjuk, elhiszem.

Nekem az a lenyűgöző ebben az egész vállalkozásban – az űrben követték el, tehát eleve fantasztikusan klassz lehetett – hogy amilyen eszközöket használtak akkoriban, nem tűnik túlzásnak az a vicces megjegyzés, miszerint egy konzervdobozzal sikerült meghódítani a Holdat. A számítógépes berendezések, amelyekkel irányították az űrhajót, alig voltak okosabbak, mint a karórám, a mobiltelefonomról már nem is beszélve. Ha valamihez kellett bátorság, hát ehhez mindenképpen, bár én azt feltételezem, hogy inkább mit sem tudtak róla, mennyire veszélyes ez a küldetés, sőt, az űrhajósok büszkén vallották, hogy a kor legmodernebb repülésirányító berendezésével repülnek.
Ugyan azóta tudományos szempontból még tovább jutottunk, és szondák segítségével még messzebb, de azóta sem volt rá példa, hogy viszonylag nagyon kis időn belül ekkora eredményeket érjenek a mindenféle tudósok. Szintén Apától tudom, hogy a NASA-nak 400 ezer ember dolgozott akkoriban, az amerikai űrhivatal azóta sem kapott annyi támogatást, mint akkor, pedig ma sokkal békésebb nemzetközi hangulatban elvileg egy még egyszer ekkora küldetés is teljesíthető lenne: a Mars meghódítása. Persze, ennek ma is a politika az akadálya. Mint ahogy jó példa rá az évforduló is, hiszen még csak most tervezik, hogy visszatérjenek újra emberek is a szomszédunkra, pedig ez alatt a negyven év alatt rengeteget fejlődtünk technikailag.
Én is csak álmodozom róla, hogy egyszer legalább a világűrbe kijuthassak, hát még az mennyire elképesztő lenne, ha mindez igaz lenne a Holdra is! Kár, hogy a politikusok megelégszenek azzal: képesek vagyunk rá. A szüleim úgy gondolták, talán majd a gyermekeik eljuthatnak ilyen messzire is, de tulajdonképpen ez még az én majdani gyermekeimnek sem biztos, hogy összejön. Pedig de jó lenne…
PS: még mielőtt nagyon nekikeserednénk, hozzátenném, hogy azért a nemzetközi együttműködés azóta létrejött, hiszen itt van nekünk az Űrállomás. Mostanra fejezték be teljesen, és legutóbb például az Endeavour űrsikló legénységével együtt tizenhárman tartózkodtak odafent, ami szintén rekord. (Sokan is voltak egy mellékhelyiségre, mivel a másik elromlott, ez okozhatott néhány feszült pillanatot :-), de viccen kívül, ebből is látszik, milyen nehéz emberi körülményeket teremteni a bolygónkon kívül. Minden elismerésem az asztronautáké!)

Nos, bekövetkezett az, amiről már írtam, javarészt otthon töltjük a nyarat, nagy, fizetős fesztiválról egyelőre szó se lehet. Tartalékolunk a Szigetre, mert bár nem tartozik a kedvenc rendezvényeim közé (nagy tömeg, értelmetlen mászkálás a sehonnan a sehová, és por mindenütt), de a fellépők miatt muszáj… Pendulum, Fat Boy Slim, még a Faith No More is érdekel, sőt, Sára Lily Allenre kíváncsi, khm, őszintén szólva mi is Benivel, bár kevésbé a zene miatt… :)

De egyelőre itthon vagyunk Keszthelyen, és hát most panaszkodjak? Az egyik legszebb strand itt található, szinte minden nap kint vagyunk, nem is csak a lazulás miatt, mostanában szinte sportszerűen úszunk, aminek külön értelme is van. Ugyanis Beni és én szeretnénk benevezni egy tóátúszó versenyre, de Apa csak és kizárólag akkor enged el bennünket, ha azt látja, van rá esély, hogy nem maradunk ott a vízben. A másfél km már egész szép távnak tűnik, reménykedünk benne, hogy ha elérjük a két km-t, akkor már enyhül a szülői aggodalom.

Ezen kívül se unatkozunk nagyon, hiszen itt, a magyar tenger környékén ez nyáron szinte lehetetlen. Most tartották meg egy pár napja az utcazenészek fesztiválját Veszprémben, arra átrándult kis családunk is, így mi is élvezhettük a kezdő/haladó/profi zenészek mindenféle előadását. A Les Touffes Krétiennes nevű francia zenekar (Anya kedvence) például lenyűgöző és vicces is volt egyszerre, egész jól szórakoztunk rajta, mert ugyan kevésbé az én stílusom, de mivel javarészt feldolgozásokat játszottak, még ismerős dalokat is hallottunk, valami teljesen sajátos feldolgozásban. Sőt! Idén már DJ-színpad is volt, mi, fiatalok legtöbbet itt lógtunk, bár őszintén szólva, ha jobban belegondolok, akkor se tudom elképzelni, hogy egy komolyabb felszereléssel tényleg lehetne-e utcazenélni, hiszen minimum áram kell hozzá… Azonnal szóljatok, ha valaki látott már utcazenész DJ-t!

Visszatérve a vízhez, ezekben a nagy melegekben van még egy nagyon tuti szórakozás, ez pedig az éjszakai fürdőzés. Legutóbb Balatonfüreden voltunk, amikor nap közben is 35 fok volt, árnyékban. Apáék találkoztak családi jóbarátokkal, ők mondták, hogy ne nappal menjünk a vízbe, hanem várjuk meg az estét, és nem fogunk csalódni. Így lett! : ) Azt már régebben is tudtam, hogy a víz nem hűl olyan gyorsan, mint a levegő, ezért egy nagyon meleg nap után, ha bemegyünk a tóba, olyan mintha a világ legnagyobb fürdőkádjában lubickolnánk. Elmondhatatlanul klassz élmény, mert még a felnőttek is el vannak varázsolva, konkrétan a csúszdákon többen voltak, mint a fiatalok.

Mindenkinek csak ajánlani tudom!

Szeretném az elején kihangsúlyozni, hogy nem vagyok Michael Jackson-rajongó. Mondjuk ezen nem csodálkozom, hiszen amikor én születtem, ő már régen nagy sztár volt. A szüleim lehetnének rajongók, de ők nem voltak soha annyira oda a popért, mint műfajért. Nem is tudom, ismerek-e valakit a barátaim közül, aki fan lenne. Igazából arra a mondatra kaptam fel a fejem, mikor a híradóban jellemezték így Jacko-t a hozzátartozók, barátok.

Nem is ez a lényeg az ő esetében, hogy mennyien rajongtak érte, szerintem. Hanem, hogy senkit nem tudok mondani a környezetemből, aki ne ismerné a pop királyát. Olyan embert se ismerek, akinek ne lenne meg legalább vagy fél tucat szám a fejében. Persze, ez most nem annyira nagy kunszt, hiszen napok óta ezzel van tele az összes rádió. Hanem ráadásul igazából senki se utálja ezeket a számokat. Valahogy az életnek annyira szerves részei, hogy meghatároznak egy egész korszakot. Biztos mindenkinek megvan fejből, hogy mik azok a dolgok, amikről eszébe jut a gyerekkora. Michael Jacson annyira különc volt, hogy róla mindig is lehetett tudni.

Mondjuk én egy kicsit gerinctelennek érzem, hogy még életében milyen sokszor kifigurázták, most meg arra is fény derült, hogy kiskorában milyen keményen verte az apja, és hogy igazából lélekben mindig is gyerek maradt. A gonoszabbnál gonoszabb poénokra talán csak annyi a mentség, hogy ő is tudta, nem olyan, mint a többiek, a Man In Black II-ben például én is jót röhögtem rajta, elnézést.

Szóval visszatérnék erre a világsiker-dologra. Jacko tényleg népszerű volt, még azt is elhiszem, hogy a bolygó egyik legismertebb zenésze volt. De milyen áron? Még a vagyonának a javarészét is elveszítette, bár, szerintem ez fájhatott neki a legkevésbé. Nem akarok nagy szavakat használni, de azt hiszem, ha valakire, hát rá mondhatjuk, hogy meg nem értett ember volt. Borzalmas árat fizetett ezért a hatalmas hírnévért.

Remélem, legalább valami hasonló sikerült az életéből, amire ő is vágyott, és hogy voltak az ő életében is szép pillanatok.

Nyugodjék békében.

Azzal a rossz hírrel kell kezdenem, hogy sajnos a válság, úgy tűnik, nálunk is begyűrűzött Keszthelyen. Sajnos még nem sikerült nyári munkát találnunk, ahol tavaly voltunk szállodában, szintén küszködik a válsággal, így egyelőre keresünk más lehetőséget, de nem nagyon akad. :(

Ez persze abból a szempontból nem rossz, hogy nem kell dolgoznunk, de mindjárt húsbavágóbb, ha elmondom, hogy Apáék kemény döntést hoztak velünk kapcsolatban: mehetünk fesztiválokra, de inkább az ingyeneseket nézzük meg, mert zsebpénzt is csak úgy kapunk, hogy amennyiben fizetősre megyünk, akkor nem nagyon marad a pénztárcánkban több pénz szórakozni. Benivel összedugtuk a fejünket, és kitaláltuk, hogy legalább egy fizetős fesztiválra is el akarunk menni, valamint a legtöbb, ingyenesen látogathatóra is megpróbálunk eljutni. Ja, és úgy sakkoztunk a pénzekkel, hogy akár több helyen is ott lehessünk, cserébe viszont csak egy-két napot, hogy valami maradjon is enni-inni, aludni valahol.

Így találtunk rá az ingyenes BalatonBikeFest-re, amelyet javarészt Balatonfüredfen rendeztek meg, és ahová a világ szinte összes bringás sportjának fontosabb arcai eljöttek! Elképesztően jó volt a hangulat, főleg, hogy mi is vittük a bringáinkat! Versenyezni persze nem mertünk, annyira azért nem vagyunk jók, de ha nem vittük volna el a gépeket, elég bénának éreztük volna magunkat. Így is volt bőven olyan program, ahol mi is kipróbálhattuk eddigi tudásunkat. Felemelő volt! Bár rengetegszer esett az eső, de olyanokat láttunk, amitől leesett az állunk! A vízbeugrás az például annyira látványos volt! Behaltunk a versenyzők bátorságán, tényleg. De a többi versenyszám is nagyon állat volt, nézzétek meg ezt:

Szóval volt hangulat rendesen, itt majdnem végig ott voltunk, esténként rendesen pakolták a zenét a DJ-k, és a bringás lányok megmutatták, hogy nem csak a nyeregben jók… :)

Most úgy jött ki a lépés, hogy innen két estére tértünk haza Keszthelyre, de már megyünk is a VOLT-ra, Sopronba, ugyanis egyikünk se szeretné kihagyni sem a Limp Bizkitet, sem a Franz Ferdinandot! :) Mint említettem, sajnos csak két napig lehetünk, annyi még kijön a pénzünkből, de nem vagyunk szomorúak, hiszen összeadva, csak ebben a két hétben hat napot bulizunk, ami a sűrű tanév után nagyon jól esik.

Majd beszámolok erről is, meg persze a többi rendezvényről is, ahová még eljutottunk, de azt is remélem, hogy sikerül munkát találnunk, ugyanis ez nagyban meghatározza a bulik számát is, mi pedig semmi jóról nem maradnánk le.

UPDATE: A Volt-tal is megvolnánk! Túléltük, sőt egy nappal sikerült meghosszabbítani a fesztiválozást, ami azért is jó, mert az utolsó napon főleg pihentünk, hogy ne legyünk nagyon leharcolva, mire haza kell menni. A következő a Balaton Sound, de arra még az sem biztos, hogy napijegyet kapunk, annyian akarnak oda menni Hja kérem, egy sikeres fesztivál már csak ilyen!
 

Végre! Már azt hittük, hogy sohasem jön el, olyan távolinak tűnt még két hete is, de akármilyen lassúnak is tűnt a végére, csak letelt ez az iskolaév is! Halleluja! Ugyan a tanulmányi eredményeink egy kicsit vegyesre sikerültek, de ez most egyáltalán nem érdekel, hiszen továbbléphetünk a következő osztályba, és alapjában véve ez a lényeg. No, suliról egy szót se többet szeptemberig!

Nyár van, újra visszatérhetünk Keszthelyre, és hát azért azt ugye nem kell ecsetelnem, hogy milyen klassz dolog a Balatonnál lakni? :-) Ha egyetlen program sem lenne őszig, itt akkor is ultra királyság (mit királyság – sirályság!) akár csak lemenni a strandra, sőt, nem jó szó, inkább ultra lazán leslattyogni, pókerarccal, napszemüvegben, és stírölni a csajokat naphosszat… meg ugrálni a vízbe… kell ennél több?

Sajnos kell. Úgy próbálom meg ezt a kitűnő hangulatot ellensúlyozni, még mielőtt elszállnék attól a fene nagy boldogságtól, hogy nyilvánvalóan idén nyáron is dolgozni fogunk Benivel, remélem ugyanabban a szállodában, ahol tavaly. Idén Sára is szeretné a vagyonát növelni valami munkával, neki most böngészik Apáék a megfelelő (értsd: nem túl megerőltető) lehetőséget. Elsőre biztos fárasztó lesz így is, emlékszem tavaly nekünk beletelt három hétbe is, mire megszoktuk a ritmust. Egyébként szerettük, bevallom. Jó volt magunknak megkeresni a zsebpénzt, ami jóval több volt, mint az igazi.

De hát akkor is! Nyár! Balaton! Fesztiválok dögivel! A Soundra már nagyon fenjük a fogunkat, de a Volt is csak karnyújtásnyira lesz, kábé, mint Siófok, remélem idén is lesz F1-es parádé, mert az nagyon tetszett az egész családnak. Már most be vannak osztva a várható bevételeink, persze szoktunk kapni segítséget is, de mondjuk idén kevésbé számítunk rá, a válság miatt, ugye.

Ez persze nem tántorít el attól, hogy amennyiben lehetséges, új arcokat ismerjek meg (mint múltkor a vizipólós srácokkal a stégen), és új élményekkel legyek gazdagabb, amelyeket természetesen megosztok minden kedves olvasóval.

Mindenkinek atom klassz nyarat kívánunk!

Be kell vallanom, erre a hírre Apa hívta fel a figyelmemet, tudja, hogy érdekelnek a sikeres dolgok, és hát ő azért többet olvas újságokat, mint én. 80. alkalommal rendezik meg az ünnepi könyvhetet, nem csak Budapesten, de például itt, ahol tanulunk, Győrben is. A siker pedig abban áll, hogy ugyan a válság hatására kevesebb könyvet vesznek az emberek, de a magyar kiadványok, azok között is a kortárs írók könyvei piszkosul jól fogynak! Remélem, ebbe beletartoznak a sci-fi, meg a fantasy regények is.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én kicsi korom óta rajongok a könyvekért. Egészen pontosan az illatukért. Tudom, ez olyan hülyén hangzik, de én először is beleszagolni szeretek egy friss könyvbe. Még a tankönyvekbe is, pedig azokat aztán rendesen meg tudom unni az év végére. De akkor is: amikor egy könyv egyenesen a nyomdából jön, annak olyan jellegzetes illata van, amit nem válthatnak fel a monitorok, és egyéb kijelzők.

A családban mindenkinek vannak kedvenc könyvei, sőt, egyenesen polcai, ahol a legjobbak laknak. Apáéknál egy csomó klasszikust találhatunk (ránézek egyre: Bulgakov, Mester és Margarita – hallottam már róla, de még nem olvastam), de persze egy csomó praktikus könyvet is (barkács/szakács/egyéb hobbykönyvek), ÉS egy-két verseskötet. Pilinszky, Radnóti Weöres. Fernando Pessoa (csak nézem le a polcról). Sáránál bízvást meg lehet találni a Harry Potter összest, Beni meg én tele vagyunk jobbnál jobb sci-fikkel. Arthur C. Clarktól Robert Silverbergig van itt minden, és természetesen a Galaxis Utikalauz Stopposoknak, naná, még szép. :)

Szóval ha az egész családot nézem, akkor majdnem lefedjük a teljes műfaji palettát, és azért erre is büszke vagyok, mint oly sokszor. Idén is tartalékoltunk egy kevés zsebpénzt, mert legalább egy könyvet biztos veszünk, ha nem többet. Már böngésszük a listát a honlapon, de természetesen a helyszínen is alaposan körbenézünk. Ilyenek lesznek például:

Remélem, sikerült hozzá egy kis kedvet csinálnom, szóval akit érdekel látogasson el a legközelebbi könyvvásárba!

Nemsokára megint eljön a napja, hogy Apa és Anya külön is kifejezzék nekünk, mennyire fontosak vagyunk a számukra. Ez nálunk hagyományosan nagyon nagy ünnep, mert a sima hétköznapokban is kapunk elég kedvességet, de ilyenkor úgymond duplán.

A karácsonnyal ellentétben ilyenkor nem igazán az ajándékokon van a hangsúly, hanem a szórakoztatáson, ezért mi legtöbbször ilyenkor megyünk vidámparkba, kalandparkba, kirándulni, vagy egyéb eseményre, ahol többnyire azt csinálunk, amit akarunk. Szerencsére nem szoktunk soha telhetetlenek lenni, és próbálunk olyat kitalálni, aminek van realitása, hiszen a lényeg a családi együttlét, és a marhulás.

Az idei programot még nem találtuk ki, de nem csak én érzem magam kicsit ötlettelennek, a többiek is vonakodnak előhozakodni a saját terveikkel. Részemről valami szorongásfélét is érzek. Mintha már nem tűnne annyira vonzónak az ilyesmi szórakozás, de ettől meg lelkiismeret-furdalásom van, mert a szüleinkről csak jót mondhatok e téren.

Talán az egyik ok, hogy már nem érzem magam annyira gyereknek. Persze felnőttnek se, meg rémiszt is a dolog kissé, milyen érzés kikerülni a NAGYBETŰSBE, ahogy mondják, ettől még persze vágyom is rá, és úgy érzem, lenéz az, aki gyereknek néz – vagy csak én érzem így? Nem tudom. Szóval zavarban vagyok, bevallom.

Másrészt meg életemben először azon is elgondolkodtam, hogy akárhogy is megy a családnak, a válság akkor is válság, és esetleg a szüleimnek ez most jobban fájna anyagilag, mint azt szerették volna. Ez is okoz némi bűntudatot, mert ugyanakkor erről nem beszélnének, hisz mi vagyunk a középpontban.

Azt hiszem, összeülök Benivel, meg Sárával, és megbeszéljük, hogy mi az a csekélység, aminek mi is örülnénk, és Apáéknak se okozna túl nagy terhet. Pedig azt is nehéz lesz kitalálni, hogy mi az aminek még örülnénk, mint gyerekek.

 Ismét egy olyan élményemet szeretném megosztani, amire több szempontból is büszke vagyok. A múlt hétvégén családilag kirándultunk Szekszárdra szüleim barátaihoz. Először is: ez a város is nagyon rendben van, az emberek is elég kiegyensúlyozottnak tűntek, ahogy sétálgattak a központi parkban. Van mire kihúzniuk magukat, itt van például a tradíciók szeretete, hogy mást ne mondjak, a borok készítésének művészetében, mint megtudtam, ugyanis vendégül láttak minket egy borvacsorán.

 A büszkeségem másik része, hogy Apa Beninek, meg nekem is megengedte, hogy részt vegyünk a különböző kóstolókon. Ahogy mondta, ahhoz már elég nagyok vagyunk, hogy ne ez legyen az első berúgásunk (pedig nem is beszéltünk semmi ilyenről…), itt meg túl azon, hogy szem előtt vagyunk, legalább megszokjuk a minőséget, hátha jobban megszeretjük a mennyiség helyett. Tény, hogy ezek után nehezebb lesz beleinni akármilyen mosogatólébe, mert itt viszont a legjobb italokat szürcsölhettük a finomabbnál finomabb falatok mellé, miközben rengeteget hallottunk a borkészítésről, és annak fontos részleteiről.

Csak úgy repkedtek a nagy nevek: Dúzsi, Fritz, Heimann, Takler, Vesztergombi, Vida… hát amennyit sikerült megjegyeznem, de ezek a pincészetek állítólag országos szinten ismertek, sőt, nem egy borász nemzetközileg is nagy név. Arról már nem is beszélve, hogy idáig nagyjából annyit tudtam a borokról, hogy van fehér, rozé, meg vörös, itt meg a fajták felét sikerült megjegyezni. Annyi megmaradt, hogy a legfontosabb fajták errefelé a vörösek: a kékfrankos, a kadarka, a cabernet sauvignon, cabernet franc, illetve ezek ún. cuvée változatai, mint például a szekszárdi bikavér.

Az este sokat emlegetett pincészete a Takler volt, most nyertek pár napja egy 2006-os cabernet franc-kal valami nagy díjat – elnézést a pongyola fogalmazásért, de annyi mindenre kellett figyelnünk – képviseltették is magukat, így megtudtam többek között, hogy a Takler család az 1700-as évek óta foglalkozik a szőlőtermesztés és a borkészítés mesterségével. A szőlő és a bor szeretete apáról fiúra szállt, a vállalkozást ma már a céget alapító Takler Ferenc mellett két fia, András és Ferenc viszi. Az apa pedig a Pannon Bormíves Céh tagja, akit 2004-ben a 116 tagú Magyar Borakadémia az Év Borászának is megválasztott. Nos, ez a másik, amiről beszélni akartam. Mi ez, ha nem sikeresség?

És egyre többen foglalkoznak itthon a jó bor készítésével, bár a panaszok szerint igazából, mi vásárlók vagyunk az egyik legnagyobb probléma, mert annyira nem vagyunk fogékonyak rá (vagy nincs rá elég zsebpénzünk) hogy minőségi borokat szürcsöljünk. Rajtam ne múljon:

Emberek! Igyatok olyan borokat, amiket értő kezek alkottak, és amelyektől nem lesztek annyira másnaposak! :)

Ezt még csak azért fűzöm hozzá, mert persze az este végére lassan azért a nedű is hatott, a végén már elég sokat vicceskedtünk, meg nevetgéltünk, de Apáék még időben kapcsoltak, mikor kell asztalt bontani, így hamar lefeküdtünk. És csodák csodája! Nem igazán éreztem magam rosszul reggel, amihez állítólag az is hozzátesz, hogy jó sokat ettünk a borok mellé, de ami a lényeg: jót ittunk, eleget, és a hangulat is fergeteges volt.

Köszönet Szekszárdnak!

Mindenhez eljött az idő, így is mondhatnám. A kitűnő időjárási viszonyokhoz nem kell semmi különlegeset fűznöm, mindenki tapasztalja, a szerelemet ugyan nem mindenki, de aki igen, az nagyon, és aki még így se érezné magát elemében, annak ott a Mediawave Fesztivál!
Kifejtem bővebben is.

Tavaly már járkáltunk a különböző programok között Benivel, persze akkor még javarészt a koncertek vonzottak minket inkább, a Zsinagóga környéke szinte törzshelyünké vált. Állítólag nem volt rossz a filmes felhozatal is, csak úgy kapkodtuk a fejünket a sok tévés stáb, és az általunk nem igazán ismert, de mások által nagyra tartott rendezők és színészek után. Igazi színes kavalkád! Egy elcsípett mondat tetszett nagyon, amikor egy fiatal operatőr srác azt ecsetelte a barátnőjének, hogy ide jár a média nyaralni. Színházasoknak ott van Pécs, és a POSZT, népművelőknek ott van – volt? – Kapolcs, filmeseknek a Szemle, a médiának pedig Győr jutott. Nekem tetszik!

Idén azonban a filmekre is egyre fogékonyabbak vagyunk, khm… hiszen a holnap kezdődő fesztivál egyik fontos tematikája az erotika, azaz lesz mit bámulni... :) Ezek után, gondolom nehezen hihető el, hogy a filmek, ún. művészeti értéke is foglalkoztat, de azért sokat változtam tavaly óta, úgy érzem, és nem hiába forgolódtam annyi neves ember körül, mert mintha árnyaltabban látnám a dolgokat. Ja, és a kapcsolataim… de megfogadtam, hogy erről nem értekezem többet, elvégre az aktuális nő kifejezetten megtiltotta, hogy szóba hozzam. Mindenesetre ezen a téren is sikerült jó sok tapasztalatot szerezni. Ez nem jelenti azt, hogy jobban érteném a szebbik nemet, sőt, minden kérdésre jut két újabb kérdés – de ezért is érdekelnek a mindenféle párkapcsolatokat bemutató alkotások.

Azért persze idén sem kell tartani attól, hogy egysíkú lenne a fesztivál, a tematikus filmek mellett egy csomó szemlés filmet is bemutatnak, ami viszont azért hálás, mert februárban, év közepén, egy vidéki srácnak a suli mellett egyenesen lehetetlen feljutni Budapestre, ilyenkor meg minden szinte házhoz jön.

Koncertek is lesznek szép számmal, de nem szemezgetnék belőle, egyrészt mert nem vagyok annyira járatos még a különböző zenekarokban, másrészt meg nem akarok senkit befolyásolni, tessék, itt a teljes program, meg minden információ.

Ezúttal tehát én invitálnék mindenkit Győrbe, mert felejthetetlen napokat élhet át, aki vállalkozik rá, és kellően felkészült a hajnalokba nyúló estékre ebben a vidám forgatagban! 

Régi szenvedélyünk Benivel a bringázás, persze mi legtöbbször terepen szeretnünk tekerni, a gépeink is DH-zásra (downhill) valók, és legtöbbször hétvégenként használjuk, amíg Győrben tanulunk, de nyáron már rendszeresen azzal közlekedünk, hiszen Keszthelyen bőven megfelel. 

Pár éve még kissé irigykedve figyeltük a Híradókból, hogy Budapesten hány ezren pattannak évente kétszer a nyeregbe, a Föld Napján, és az Autómentes Napon, tavasszal, és ősszel. Tavalyelőtt világrekordot értünk el (mi, magyrok), egyszerre legalább 50, de egyes becslések szerint akár 80 ezer kerekes is lehetett az akkori felvonuláson. Már akkor azon gondolkodtam, hogy ezt hogyan fogják tudni túlszárnyalni, de a szervezők teljesen új irányt vettek, ekkor jelent meg a „Bringázz minden hétköznap!” szlogen, legutóbb pedig, amikor a koleszban a neten hallgattuk az egyik fővárosi rádiót, az esti jazzműsorban mondta a kerékpáros szakszervezet vezetője, hogy Budapest lett a pozitív példa, hiszen évente megduplázódik a kerékpárral járók száma.

Ezen egy kicsit bosszankodtam is, ugyanis pont hogy két-három éve a nagyobb vidéki városok is megrendezik a maguk felvonulását, Győrben is lesz Critical Mass, itt főként a lakótelepieket (pl. a József Attila) csábítják pedálozásra. Megjegyzem, mióta megdrágultak a bérletek, itt is egyre többen tekernek inkább, ráadásul a buszra se kell várni, szóval tök hatékony módszer, a felvonulás pedig itt is jó buli szokott lenni, gondoljunk csak arra a sok helyes bringára… :))

Idén pedig minden eddiginél több program várja a fővárosiakat, és vidékieket egyaránt, és egyre több városban. Használjuk ki a lehetőséget! Ha minden igaz, szép idő lesz, tehát eleve megéri kint lenni a szabadban és piknikezni, tekerni, majd a kellő időben (biztos mindenki ismeri már) jöhet a boldog bringaemelés!

Ezúttal én is arra bíztatok mindenkit, aki még nem gondolt bele, vagy nem élt a lehetőséggel, hogy menjen el egy Critical Massra, érezze át azt a hangulatot, aztán ne felejtse el, ha hétfőn munkába, vagy tanulni indul, hogy muszáj-e kocsival/busszal menni, vagy jó lesz rá az a két kerék is…

Jó tekerést mindenkinek!

Mindenféle információ: criticalmass.hu 

Megragadom az alkalmat, és utoljára írok még, mielőtt elkezdődik nálunk is az őrület. Mondanom sem kell, az egyházi ünnepek – már csak a gimnáziumból adódóan is – kiemelt fontosságúak, ilyenkor tavasszal például Jézus feltámadásáról emlékezünk meg, családilag is. Érdekességként ideírom, mert nem biztos, hogy mindenki tudja (például múltkor egy kvízjátékban égett be egy játékos, mert nem tudta), hogyan is számoljuk ki, mikor van húsvét. Amúgy nem olyan bonyolult: a tavaszi napéjegyenlőség (ez stabilan március 21.) utáni első holdtöltét követő vasárnapra esik mindig, csak ez az időpont folyton vándorol a naptárban, mert évről évre más napra esik ez a vasárnap.

Nekem ez a tavasz ünnepe is egyben, minden zöldül, rügyezik, virágzik, zümmög, csicsereg, zendül, ragyog, cicereg (köszi a jelzőket Sára, Beni), és ezerrel élteti a jó időt. A népi hagyományok ugyan szemmel láthatólag kezdenek kikopni a köztudatból, múltkor a rádióban panaszkodott egy interjúalany, hogy már nem divat a locsolkodás. Jó, mondjuk szerintem is elég bizarr dolog, mert én még nem nagyon láttam – családon kívül se – hogy jó néven vennék a lányok, amikor ezer pacsulitól bűzlenek a nap végére. Pedig Apa szerint régebben a lányokért volt az egész, és a termékenységről szólt, az egyházi ünnepek csak később jöttek be a képbe.

Ezen kívül pedig a hatalmas zabálásoké a főszerep, végre elszabadulhatunk a menzától, meg a szendvics-chips-hamburger suttyóságtól, és igazi házi koszton hizlalódhatunk, hála Anyának. Mint mindig, most is segítettünk a bevásárlásban, hipermarket, naná, plusz tömegiszony. El is gondolkodtam rajta, hogy ebben a fene nagy válságban MÉG MINDIG hogy van ennyi pénze az embereknek? Olyan degeszre tömött kosarakat láttam, ami talán még a karácsonyt is felülmúlja. Mondjuk ez két okból is érthető: egyrészt most az ennivalóké a főszerep, azokat meg olcsóbb beszerezni, mint Karácsonykor az ajándékokat, másrészt meg a magyar emberek mindig is szerették a hatalmas zabálásokat – már elnézést.

Azért sajnos ennek ellenére érezhető, hogy egyre nagyobb a baj. Egyre több segélyszervezet állítja fel a standját, ahová egy-egy konzervet, tésztát, cukrot, lisztet (ami nem romlik meg) lehet leadni a vásárolt árukból azoknak, akik már nem tudják a saját pénztárcájukból állni az ünnepi kiadásokat. Ezen legutóbb elszomorodtam. De aztán eszembe jutott, hogy én talán ezzel teszem a legjobbat, ha szintén felhívom a figyelmet, hogy aki tud, mert még megteheti, adjon a sajátjából egy keveset. Akkor is, ha az, akinek adja, történetesen nem ünnepli a Húsvétot, vagy már nem tartja a népszokásokat. Legyen legalább egy kiadós ebéd mindenki asztalán.

Higgyétek el, a másokra figyelés sokkal boldogabbá teheti ezt az amúgy is csodálatos tavaszt.

Boldog Húsvétot Mindenkinek!

Elnézést azoktól, akiket nem fogott meg a csillagászat iránti rajongásom, de íme még egy példa, hogy miért érdemes a fejünk felé nézni néha. Esetleg másfél óránként elrepül a fejünk felett egy magyar az űrben! (Külön köszönet Apának, aki felhívta a figyelmemet, mert mostanság van mit behoznom a lemaradásaimból.)

Fotó: urvilag.hu.

A különböző internetes újságokból tudom én is, hogy Simonyi Károly, alias Charles Simonyi másodjára tért vissza a Nemzetközi Űrállomásra, sőt, ugyan ő nem kiképzett űrhajós, csak turista, de ezúttal mégis segített azon a magyar egyetemi kutatócsapaton, akik az első magyar műholdat, a MASAT-ot tervezik. Merthogy nem csak Simonyira lehetünk büszkék, de a fiatal mérnökökre is! 

Ugyanakkor megint csak a Word és Excel kitalálójának jár elismerés, hogy amint tudomására jutott a magyar űreszköz fejlesztése, magától jelentkezett, hogy segítsen. De ez még semmi, legutóbb ezzel a Madách-idézettel köszöntötte a magyar rádiósokat: „A cél voltaképp mi is? A cél, megszűnte a dicső csatának, a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga.”

Meg is hallgathatjátok!:)

UPDATE! Sőt, még egyszer is kapcsolatba léphettek Simonyi úrral, mert a Puskás Ferenc Távközlési technikumban most vasárnap, 5-én, délután öttől ismét kapcsolatba lépnek a rádiósok a Nemzetközi Űrállomással!

Azt hiszem, nagyon megszívlelendőek az idézett mondatok, különösen mostanság, ebben a nagy válságban, mert arra buzdítanak minket, hogy ne adjuk fel soha. Én is sok mindennel vagyok úgy, hogy erőltetem egy darabig, de ha nem megy, akkor lemondok róla. Pontosítanék: így voltam vele, de ezentúl megfontolom, mikor, miért érdemes küzdeni.

Természetesen a magyar műhold is óriási szenzáció, itt olvashattok róla.

Szóval én még mindig bámulom az eget, és egyre több mindent látok és értek abból, ami ott történik… és még csak angolul se kell értenem, mert a saját nyelvemen hallom.

Ilyenkor mindig jó magyarnak lenni!
 

Most tudom, hogy mindenki az általam is kedvelt a Kispálos Lovasi újabb kiadású zenekarára gondol, de én meg nem. Még csak nem is a sztárokra gondolok. Hanem a szabad szemmel ténylegesen is látható, fénylő izékre éjjel, ha kimegyek a városból.

Elmesélem a legújabb hobbimat.

Egy pár hete, hétvégén, amikor simán belekényelmesedünk a tévézősbe, és a közös távirányítós/navigálós/belebeszélős/kiabálós/röhögős – szóval igazi megszokott testvéri játékunkat játszottuk, ott maradtunk egy National Geographic-os film előtt. A címére is emlékszem még: Utazás az Univerzum peremére. Csak egy tény, amit azóta tudok: mi is a csillagok anyagából vagyunk. Hát ezen lehaltam.

Mondanom sem kell, hogy a sci-fi világa sohase állt távol tőlem, persze hogy láttam az összes, űrben játszódó filmet, de azok mesék voltak, amiket ebbe a környezetbe helyeztek. De TÉNYLEGESEN tudni a csillagokról, meg a csillagászatról általában, na az csak most jött meg. Persze nem fogok rohanni a szüleimhez, hogy csillagász szeretnék lenni, és vegyenek nekem távcsövet („Most?!” – hallom Apát), de saját pénzből egy poszterem azért már van, meg egy kiskönyvem, amolyan gyorstalpaló, rá is van írva, hogy kalauz gyerekeknek. Nem sértődtem meg. Ehhez még kicsi vagyok.

Mivel Győrben élem napjaim többségét, szétnéztem, foglalkozik-e még valaki a témával rajtam kívül, és leültem, olyat találtam. Ennyivel tartozom nekik: http://csillagaszattortenet.csillagaszat.hu/magyar_amatormozgalom/20070129_a_gyori_csillagasz_szakkor_es_gyebcs_tortenete.html
 

És még csak ekkor jött az igazi felismerés.

Már csak egy problémám van: hogy fog beleférni mindez abba a szánalmasan kevés szabadidőmbe?? Valahogy megoldom, ez legyen az én feladatom. Remélem, azért sikerült több embert is rávennem, hogy nézzen fel, amikor legközelebb megteheti.

PS: Nem csak Győrben: http://www.csillagaszat2009.hu/
 

 VIGYÁZAT, SZÓKIMONDÓ SZAVAK!

Igazi sikertörténetet szeretnék mesélni, és nyugodt szívvel ajánlani mindenkinek!

Rögtön azzal kezdem, hogy a drágalátos szüleink sokkal jobb fejek annál is, mint idáig gondoltuk. A múlt hétvégén még morogtunk keveset, amiért szinte az összes házi teendőt Benire, Sárára, meg rám bízták, míg ügyeiket intézték, de akkor még nem tudtuk - bár sejthettük volna -, hogy Apáék nem hagyják viszonzás nélkül fáradozásainkat. Ezúttal Budapestre vittek minket, színházba.

A színészek nem voltak ismeretlenek, hiszen nyaranta Keszthelyen játszik a fél Centrál Színház – s bár nekem ugyan nem sikerült, Apáék viszont tavaly látták A velencei kalmárt, így ismerik a társulat munkáit, ők azt mondják, biztosra mentek. Az „AVENUE Q” című darabra vittek el minket, ami több szempontból is elképesztő jófejség volt tőlük!

Először is: a szüleink nagy kedvence volt, így mi is láttuk a Muppet Show-t, ami szerintünk is nagyon állat. Most láthattunk egy musicalt, amiben ilyesmi bábukkal játszanak/énekelnek/táncolnak a színészek, valami egészen zseniális módon! :) Itt lent láthatjátok az amerikai előadás bemutatóját, nyelvgyakorolásra sem utolsó, de fel kell hívnom a figyelmet a szókimondó szövegekre!

Ez egyébként a másik nagy dolog, legalábbis nekem, hogy olyan témákról szól a darab, ami tök aktuális, és bevallom, sokszor elpirultam, ezúttal ugyanis vaskosan megkaptunk mindent, például a szexről, és azon a nyelven, amit kifejezetten nem használunk otthon. Nem tudom, mennyire derült ez ki, de a mi családunkban nem ismeretlen fogalom a szigor, és a nevelés, Apa pedig azt mondta, hogy pont azért láthatjuk a darabot, mert már elég felnőttek vagyunk hozzá. MÁJ! Ilyenkor mindig hízik a májam. De most értékeltem a szándékot is!

Végezetül pedig az előadásról is illene valamit írnom, de bevallom férfiasan, kritikát azért még nem mernék megfogalmazni. Annyi viszont talán az eddigiekből is kiderült, hogy zseniális produkciót láthattunk, ami alaposan megdolgoztathatta a színészeket is. Kicsit olyan mint a parkour, egyszerűnek látszik, de valójában nagyon nehéz ilyen könnyedén megcsinálni. Szerintem csodálatos volt, és még el is gondolkodtatott. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki ki szeretne kapcsolódni, de közben a fontos dolgokkal is foglalkozna, miközben percenként nyerít a poénokon. Ezt szinte garantálhatom. :)

Forrás: Centrál Színház

http://centralszinhaz.hu/d0avenueq.htm

http://www.avenueq.hu/

Még egy kis Oscar, mert elgondolkodtam. Illetve egész pontosan láttam az abszolút győztes Gettómilliomost, és az gondolkodtatott el.

Egyrészt az a véleményem, hogy a film azt mutatja meg, hogy a pénz ÖNMAGÁBAN nem érték, maximum eszköz. Ezzel én is kezdek egyetérteni, mivel egyre kevesebbet engedhetek meg magamnak, nem is vágyom annyi mindenre, mégis egyre több dologról érzem azt, hogy érték. Mint ez a film is.

Még érzelmileg is felkavart. Tudom, ciki ha egy magamfajta srác a gyengéiről beszél, de nem csak így értem. Hanem egyszerűen az a másik tény, hogy Indiában EKKORA a szegénység. Jó, persze Afrikában még durvább a helyzet, de azt már el sem merem képzelni. Azért ha nekem így kellett volna felnőnöm… Mármint, most mondat közben beleképzeltem magam egy pillanatra, és azt kell mondjam, hogy akkor az lenne a természetes. Fura, nem? Az itteni, magyarországi helyzetemből tűnik elviselhetetlennek, mert én a mostani magamat képzelem oda, és hát azt az életet tényleg nem biztos, hogy meg tudnám szokni.

Na tessék, itt van még egy érzés, valami szégyenféle, hogy én mikre szoktam panaszkodni, hogy mi nem jó az életemben, holott ha lenne egy kis rálátásom a dolgokra, akkor tudhatnám, hogy napi egy rendes imát megér, hogy itt lehetek, és az lehetek, aki vagyok.

Még azt is érzem, hogy én is változok. Mivel kezdtem el foglalkozni eleinte? Egyrészt mennyi mindennel, de most például csak a sikerre, meg a sikeres emberekre gondolok. Először rajongtam, de akikkel csak összehozott a szerencse, azokról az derült ki, hogy egész normális emberek. Meg azt is látom, hogy először felfelé néztem, egy az enyémnél is fényűzőbb világra, és most lefelé is megláttam az életet.

Apropó sikeres emberek! Akik talán sokkal nagyobb arányban tudnának segíteni a válságba jutott országokon, cégeken! Egyrészt a tehetségek máris ezt teszik, hiszen a legjobb tudásukat osztják meg a világgal. Olyan módszereket kísérleteznek ki, amelyek megállíthatják a zuhanást. Másrészt az igazán vagyonos emberek helyében én biztos éreznék valamilyen késztetést arra, hogy adjak abból, amiből nekem sok van. Jó, nem úgy értem, hogy osztogassák el a vagyonukat, de támogassák például a szegény, ámde tehetséges embereket, akik még többet tudnak segíteni az embereken!

Elnézést, de ettől most teljesen belelkesedtem, mert úgy érzem, hogy Apa egyik fontos intelme is közrejátszott ebben az agymenésben. Ő ugyanis azt mondta múltkor, hogy próbáljunk meg nem kétségbeesni, és stresszelni, hanem koncentrálni. Másrészt meg próbáljuk meg elképzelni, és hinni is benne, hogy nem feltétlenül a rosszabbik verzió valósul meg, hanem a jó végkimenetelnek is ugyanakkora esélye van.

Tessék, csak sikerült! :-)

Izgalmas játékot játszanak a bloggerek ilyenkor február vége felé, de a barátaim, és a család körében is népszerű, hogy megpróbáljuk kitalálni, kik kapják az Oscart. Engem is érdekel, már csak a népszerűsége miatt is. Már most mindenkitől elnézést, aki leszólna, hogy miért nem a magyar filmesekkel foglalkozom, de ennek egyszerű a magyarázata: sokkal könnyebb az Oscar-díj esélyeseiről gondolkodni, hiszen a legtöbb filmsztárt ismerjük, sajnos jobban, mint a hazaiakat, de ígérem, róluk is fogok még írni, ha látom azokat a filmeket, amiket idén díjaztak.

Alul látható a lista a jelöltekkel, a díjátadó vasárnap éjjel lesz, magyar idő szerint 2 órakor, addig bátran találgathattok ti is. Innen sem ismerek mindent, de a Gettómilliomos c. filmről hallottam a legtöbbet, állítólag idén ez a film söpri be a legtöbb díjat, és a témája is hálás, mert egy korombéli srácról szól, aki egyszer csak megnyeri az indiai „Legyen Ön is Milliomos!”-t. Persze a problémák még csak ekkor kezdődnek. Nekem az tetszik ebben a filmben, hogy pont nem a pénzről szól.

A legjobb férfi főszerep talán az a kategória, ahol minden évben, így idén is, elég nehéz megjósolni a végeredményt, elvégre nagyágyúk küzdenek egymással. Amennyit én ismerek az idei felhozatalból (film/színész), Mickey Rourke-nak adnám a pankrációs filmért, az nagyon állat alakítás, szerintem.

Nagy érdekesség, és kíváncsi vagyok, hogy Heath Ledgert a Batman filmért megjutalmazzák-e az álomdíjjal, én úgy tudom, hogy ez lenne az első alkalom, hogy egy időközben elhunyt színészt ismernek el. Láttam a filmet, engem lenyűgözött! Benivel nagyon szeretjük a képregény változatát is, és általában a képregényekből készült mozikat (Pókember, X-Men, Transformers, 300, stb.) is bírjuk.

Anyát a legjobb női szerepek érdeklik, ő Kate Winsletnek szorít, azon mondjuk én is csodálkoznék, ha Angelina Jolie nyerne ebben a kategóriában, bár őszintén szólva nem láttam a filmet, amiért a jelölést kapta…

A rajzfilmeket muszáj megemlítenem, különben Sára nyakon ver. Szerinte a Wall-E fogja nyerni a díjat, szerintünk Benivel a Kung-fu Panda is esélyes rá. Azt még hozzátenném, hogy családi szinten a Hihetetlen Család a favorit, szerintem, ha idén versenyezne, elvinné a jelöltek elől a díjat.

De ebben épp ez az izgalmas, hogy már csak meg kell várni a díjátadót, és kiderül, ki tippelt helyesen. Jó szórakozást az esélylatolgatáshoz! :)

Legjobb film
The Curious Case Of Benjamin Button
Frost/Nixon
Milk
The Reader
Slumdog Millionaire

Legjobb rendezés
Gus Van Sant – Milk
Danny Boyle - Slumdog Millionaire
Stephen Daldry - The Reader
David Fincher - The Curious Case Of Benjamin Button
Ron Howard - Frost/Nixon

Legjobb férfi főszereplő
Richard Jenkins – The Visitor
Frank Langella - Frost/Nixon
Sean Penn – Milk
Brad Pitt - The Curious Case Of Benjamin Button
Mickey Rourke - The Wrestler

Legjobb férfi mellékszereplő
Josh Brolin – Milk
Robert Downey Jr – Tropic Thunder
Phillip Seymour Hoffman – Doubt
Heath Ledger – The Dark Knight
Michael Shannon – Revolutionary Road

Legjobb női főszereplő
Anne Hathaway – Rachel Getting Married
Angelina Jolie – Changeling
Melissa Leo – Frozen River
Meryl Streep – Doubt
Kate Winslet - The Reader

Legjobb női mellékszereplő
Amy Adams – Doubt
Penelope Cruz - Vicky Cristina Barcelona
Viola Davis – Doubt
Marisa Tomei - The Wrestler
Taraji P. Henson – The Curious Case Of Benjamin Button

Legjobb eredeti forgatókönyv
Frozen River
Happy-Go-Lucky
In Bruges
Milk
Wall - E

Legjobb adaptált forgatóköny
The Curious Case Of Benjamin Button
Doubt
Frost/Nixon
The Reader
Slumdog Millionaire

Legjobb idegennyelvű film
The Baader Meinhof Complex
The Class
Departures
Revanche
Waltz With Bashir

Legjobb animációs film
Bolt
Kung Fu Panda
WALL - E

Azt hiszem, legutóbb, amikor elmerengtem a nagy GéVé-ről, csak a lényeget sikerült kifelejtenem. Nevezetesen, hogy az anno megtartott családi kupaktanács legfontosabb üzenete az volt: Fogjunk össze! Együtt könnyebb!
Mindez most azért jutott különben eszembe, mert erre az összefogásra nem csak a családunkban van ám példa, hanem a koliban is volt…pláne, hisz félévkor…

Mert ugye ilyenkor mindenki próbált még a célegyenesben javítani, és hát, aki élt már koleszban, az tudja, milyen hasznos, hogy mindenki más tantárgyban ász, így lehet barterezni, hogy ki kivel áll össze tanulni…na jó, meg persze ökörködni is…de… azért tényleg szoktunk tanulni, és tényleg hasznos szokott lenni, főleg nagydolgozatok, vagy kivégzés jellegű felelések előtt.

De azért ennél még nagyobb királyság, amikor vasárnap este visszaérkezünk otthonról és előkerülnek anyuci kajacsomagjai minden táskából. Khm, szerintem nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy legtöbbször persze, amit nekünk csomagoltak otthon, azokat az ízeket már jól ismerjük, ellentétben a másoknak csomagolt ízekkel. Ha látta már valaki a Szökés akármelyik börtönös részét, az tudja, milyen fontos a jó cserealap… :-) És hát ilyenkor ami előkerül, az válogatás nélkül körbejár, kábé mint egy jól megtervezett svédasztalon. Ami ebben az igazán szívmelengető, az az, hogy sohase nézzük, ki mit hozott és mennyit, mindenki belead a közösbe, és elveszi azt, amire akkor vágyik. Valaki rántott húsra, valaki egy jó körözöttes szendvicsre – mindegy, csak ne olyan legyen, mint otthon.:)

Hát igen…azt hiszem, Érettségi után nagyon fognak hiányozni ezek a közös vasárnapi kajálások…
 

Ez az év valószínűleg mindnyájunknak nehezebb lesz, ezt hallom mindenhonnan, tévéből, rádióból, ezt látom az újságokban. Még ennél is ?! – kérdezhetném, mert hát eddig se tűnt gyerekjátéknak az élet. Az iskola idáig is hajtós volt, és még azon túl is szoros időbeosztással sikerült csak mederbe terelni az egyéb tevékenységeket, úgy mint edzések, meg magánélet.

De ez az év anyagilag is nagyon húzós lesz. Még nálunk is. Legutóbb egy komolyat beszélgettünk a témáról a családdal. Gyanítom persze, hogy Apáék nem osztottak meg velünk minden infót, de most először éreztem, hogy nem csak a szép dolgokat mondják el, és nem csak úgy beszélnek velünk, mint gyerekekkel. Kicsit beparáztam, mert ugyan büszkeséggel töltött el, hogy komolyan vesznek, de rögtön megéreztem a felelősség súlyát is.

Apa felsorolta, hogy mire kell számítanunk.
Zsebpénz továbbra is van, de befagyasztva, a tavalyi áron. („Együtt érezhettek a közszférával” - mondta Apa.)
Szigorúbb beosztást kért tőlünk, azaz hogy lehetőleg ne hülyeségekre szórjuk el.
Minden meglesz otthon, de azzal is takarékosan kell bánnunk („Tehát nem hagysz ott rohadni a konyhapulton egy fél pohár narancslevet, mert nyakon verlek!” – mondta a szemembe nézve, miközben Benit verte nyakon, csak hogy biztos legyen benne, hogy kettőnk közül valamelyikünk volt).
Minden esetben felül kell vizsgálni, hogy amit szeretnénk, és aminek anyagi vonzata is van, hogyan lehet a legkevesebb forrásból kivitelezni. (Emlékeztek az Armageddonra? A paranoid bányásztól kérdezik, hogy fél-e az űrrepüléstől. Mire ő: „Szerintetek mennyire biztonságos egy olyan járművön utazni, amelynek megkérték a fejlesztőit, hogy a lehető legolcsóbb módon építsék meg azt?”. De ezt ott inkább nem dobtam be)
Még a kedvenc családi viccünket is elsütötte a végén, hogy a nyaralás miatt ne aggódjunk, egész szezonban a Balatonnál leszünk. Na persze. Már most látom, hogy mennyit fogunk melózni a szállodában, nem csak Benivel, de akár Sárával együtt hármasban.

Szóval nem lesz egyszerű, ezt kezdem egyre jobban sejteni. Az vigasztal csak, hogy Apáék idáig is nagy hangsúlyt fektettek a megfontoltságra, tehát hallottuk eleget, így most abban reménykedem, hogy nekem nem fog annyira fájni, mint azoknak, akik erre nem gondoltak.

De nekik is szorítok.
 

Íme egy jó példa arra, hogy nem is olyan nehéz ismert embereket találni a személyes környezetünkben. A hétvégén, „amíg el nem kezd esni!”- felkiáltással kocogni mentünk a partra Apával, meg Benivel. Éppen a mólónál jártunk, amikor Apa oldalba bökött, és odasandított két horgász felé, akik bőszen dobálták a pecabotot. Biros Péter és Szécsi Zoltán próbálkozott éppen a halfogással! Apa annyit mondott: Tiéd a pálya! – és már rohant is a kocsihoz a fényképezőgépéért. Nyeltem egy nagyot, elvégre rögtön végigfutott rajtam, hogy épp a szabadidejükben zavarom meg a fiúkat, de kihagyni se szerettem volna ezt a ziccert! De aztán megint azt gondoltam, hogy egy kérdésen ne múljon! Odaléptem hozzájuk, és a köszönés után gyorsan elhadartam, hogy már találkoztunk a Parlamentben, ki vagyok, és hogy egy pár percre zavarhatom-e a társaságot.

Ha megmondod, hol vannak a halak, maradhatsz! – nevettek fel hangosan, aztán elmesélték hogy ezer éve nem volt idejük, de most egy kicsit tényleg el akartak lógni minden és mindenki elől egy pár órára, (jó esélyük volt rá, egy teremtett lelket nem láttunk a kikötőben). Szécsi Zolinak amúgy is az egyik kedvenc helye a Balaton, de sajnos a tó élővilágának fogalma sem volt róla, kikkel hozná össze őket a balsors. Próbáltam nem sablonosat kérdezni, de a helyzet adott volt, így arról faggattam őket, általában sikerrel járnak-e. Zoli szerint hozzáállás kérdése is, mert míg ő soha nem bízik benne, hogy sikerrel jár, neki nem is szokott összejönni annyiszor, mint Péternek, aki mindig bizakodik.

Mivel nagyon úgy tűnt, hogy ez a nap se az lesz, amikor EKKORA halat fognak, gyorsan eszembe jutott, hogy megkérdezzem őket a filmes sikerükről, nevezetesen, hogy milyen volt a Szabadság, szerelem c. film forgatása, milyen volt együtt dolgozni Andy Vajnával. Rögtön felvidultak, és egy pár percig azt ecsetelték, milyen, mikor kezdődik a forgatás, és jönnek az etalon bekiabálások (Check the Gate! Kamera forog! Megvettük! és ilyenek), de gyorsan hozzátették, hogy bár izgalmas volt, főleg a színészekkel közösen dolgozni, de ez nem igazán az ő világuk. Erről eszembe jutott, hogy nyaranta itt játszik az egyik színész, Simon Kornél, aki az egyik társukat alakította filmben (legközelebb el kell mennem színházba is…). Mikor megemlítettem, megint nevettek, mondták, hogy nekik játszani volt nehéz, a színészeknek meg edzeni.

Nagyjából ezen a ponton kezdett rá az eső mégis, pedig előtte jók voltak a kilátások, érdekelt volna részletesebben is a filmforgatás, de így se búcsúztunk üres kézzel, a fiúk még adtak egy autogramot, és beálltak egy fénykép erejéig. Még egyszer elnézést kértünk a zavarásért, de Péterék megnyugtattak, hogy a halfogásban ugyan nem zavartunk! :-)

Hát így alakult a teljesen átlagosra tervezett hétvége is, tanulságul talán Apa megjegyzése illik ide, miszerint érdemes mindig nyitott szemmel járni a világban!
 

A napokban Apával ismét villámlátogatást tettünk egy olyan helyre, ahol csak úgy nyüzsögtek a sikeres emberek. Rögtön leszögezném, hogy ezúttal Apa útjáról volt szó, én csak a szerencsés kiválasztott voltam, aki elkísérhette. Következzék hát egy kis tudósítás, persze én kicsit egyszerűbben fogalmazok, mint a hivatásos újságírók.

A nevezetes esemény a Sikeres Vezető nevű konferencia volt. Mondjuk nem voltam ott a legelejétől, de úgy éreztem, feltűnően kevesen voltak, amiből azt a vicces következtetetést vontam le, hogy igen kevés az igazán sikeres vezető. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem is annyira vicces. Mert az ott megszólalók szinte kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy hamarosan akár megtizedelődhet azoknak a vállalatirányítóknak a száma, akik nem bírják a nagy nyomást. A Nagy GéVéVé, ugye. Voltak, akik borúlátóbbak voltak, hiszen tényleg nehéz helyben jónak maradni, ha körülöttünk mindenki egyre rosszabb gazdasági helyzetben van, merthogy akkor az minket is el fog érni, akármi van. (amatőr fotók alant) Azt hiszem ez volt számomra a legtanulságosabb: láthattam, hogy a legnagyobb embereknek is mennyit kell dolgozniuk, meg még akár tanulniuk is, méghozzá magukról is!
 

Voltak persze optimistábbak is, az egyik üzletember például azt fejtegette, hogy mire JÓK a válságok, azaz a nehéz helyzet teremthet összefogást is. Én inkább ez utóbbira szavaznék. Apa meg is jegyezte: „Mit szoktam ilyenkor mondani? Teher alatt nő a pálma!”
Az önálló előadások mellett egy kerekasztal-beszélgetésre is beültünk, ahol a vezetők a cégek különböző túlélési stratégiáit vetették össze, ami egy ideig érdekesnek hangzott, de sajnos hamar elakadtam az általam nem ismert vállalati fogalmak és kifejezések között. Mindenesetre állítólag LÉTEZIK jó stratégia, és az a sikeres ember, aki megtalálja az utat ehhez a megoldáshoz, méghozzá az egész csapattal, azaz a vállalat minden dolgozójával egyetemben. Uff. Azt hiszem ez is egy lényeg volt.

Megyek is, és összehangolom a srácokkal a leckéket, mert csapatban tényleg könnyebb! :-)
 

Nah, már megint jó régen nem jártam erre. Tudom, hogy nem mentség, de iszonyat sokat kellett tanulni az utóbbi időben, így eléggé nehezen vettem rá magam az írásra. DE! Most itt vagyok, és bepótolok mindent! Úgy döntöttem, hogy most a helyi és korombeli sikeres srácokról szeretnék írnok ezúttal, mert úgy vettem észre, elég sokan gondolják azt (lásd kommentek pl.), hogy engem csak a tévés celebek, meg a világsztárok érdekelnek, akikkel majd Apa úgyis elintézi a találkozókat. Nos, ezt szeretném cáfolni. Íme a bizonyíték!:)
Egy pár hete figyeltünk fel barátaimmal néhány arcra Győrben, akik pont úgy nyomják, mint a srácok a Yamakasi című filmben. Hát élőben a dolog, ha lehet, még elképesztőbb!
Úgy hívják ezt az új sportot, hogy parkour, vagy free run. Egy bizonyos francia, Sébastien Foucan „találta fel” barátjával, David Bell-el Marseilles-ben, és bár csak egy pár éves őrületről van szó, máris számos vállfaja létezik a városi tereptárgyak egészen sajátos használatának. Állítólag pont a film kellett az igazi népszerűséghez, azóta például Madonnának is van egy ilye klipje, szóval tényleg felkapott dolog lett!
Az egészben pont az a nehézség, hogy amit ezek az ugrabugra arcok csinálnak, az olyan légiesnek, olyan könnyednek tűnik, mintha bárki emberfia képes lenne rá, ha szánna a gyakorlásra egy kis időt. Ám rövid időn belül rá kell jönnöd, hogy nagyon könnyű lesérülni, illetve én jómagam egy ugrás előtt inkább visszakoztam, mert ahonnan ugrani kellett volna, onnan már látszódott, hogy az a két méter is milyen veszélyes távolságra van. Mármint, ha a között a két egy centi széles korlát között kell megtenni, másfél méter magasan!
Balázs és Ábel, a két győri srác, viszont elég sokat gyakorolt már ahhoz, hogy amit csinálnak, az elérje ezt a bizonyos légies hatást. A Youtube-on több videót is találtok, nekem ez az egyik kedvencem:

Ugye mondanom se kell, hogy milyen népszerűek, nos, nem csak a csajok körében, hisz én is teljesen rákattantam a dologra. Persze AKKORA ász biztos nem leszek benne, mint Ábelék, de remek sport, ugyanis egy-két óra gyakorlás után minden izomcsoportomra és izületemre rá tudtam mutatni külön-külön, annyira fájtak a megerőltetéstől. Szóval hajrá mindenki, aki szeret keményen edzeni.

FIGYELMEZTETÉS!

Ne kezdj bele egyedül! Ne gyakorolj egyedül, csak ha már nagyon profi vagy! Ez különben is igazi társas szórakozás! Mindig tudd, h milyen távolságban van a legközelebbi kórház, ha „ne adj isten”, valami baj történne! Végezetül pedig: mindig kis lépésekben haladj! Ne akard rögtön egy hátra szaltóval kezdeni a háztetők fölött!

Találtam egy jó kis oldalt is:
http://parkour.uw.hu/

Jó gyakorlást!
 

Hosszú idő után újra itt!
Nem is tudom, hány száz éve nem írtam már egy sort sem! Nem akarok mentegetőzni, de sikerült beleszaladnom egy igen kemény tanévbe. Olyan, mintha évezredekkel ezelőtt lett volna nyári szünet. Láttam, mennyi komment jött, szeretnék is majd írni válaszokat, de előbb utol kell érnem magam. Megjegyzem, úgy érzem, hogy 1-2 beszólás azért jöhetett létre, mert egyesek azt képzelik, hogy úgy zajlik az életem, ahogy ők gondolják…pedig nem.
Először is: hogyan is telnek a mindennapjaim? Mióta elkezdődött a suli nagyjából így: reggel ébresztő, utána reggeli, aztán egy óra stúdium, eztán következnek a normál tanítási órák, amiből egy átlagos napon is van vagy nyolc. Nos, ezek után megváltásnak tűnő egy óra kimenő következik, melyet nem egyszer alvással töltök, mivel ezt is követi aztán három óra stúdium. Befejezésül egy másfél órás szabadfoglalkozás az ajándékunk, amit persze nem egyszer korrepetálással töltünk, egymásnál. Végül eljön az alvás... és így megy egész héten.

A hétvégék ennél csak annyival lazábbak, hogy addig nem nagyon mehetünk sehová szórakozni, amíg a következő hétre fel nem készültünk maximálisan, és hát Apa meglehetősen pontosan beszámoltat minket. Azért persze ők is látják Anyával, ha nagyon kivagyunk egy-egy hét után. A múltkor például Benivel elkísérhettük Apát gombászni, meg egy jó kis vadlesre, az nagyon bejött, főleg a csend, és a mozdulatlanság. Az állatvilág nem hajt olyan eszeveszett tempóban, így a természetben töltött órák tényleg nyugtató hatással voltak ránk.

Szóval az említett hajtás miatt nem tudok mindig minden hozzászólásra azonnal reagálni, de remélem, a fentebb leírtakból kiderülhetett mindenki számára, hogy nincs egyszerű dolgom, ha mindenhol meg akarok felelni. Eszem ágában sincs persze szabadkozni, elvégre ez a blog is az én vállalásom, nem kényszeríttet rá senki. És nem segít senki, még Apa sem, ha lemaradok benne, mert ez az én feladatom, és minden nehézség ellenére szeretném tovább folytatni.

Azért az utóbbi időben is tanultam valamit a sikerességről. A saját bőrömön tapasztaltam meg, amit a hírességek is hangoztatnak: rengeteg munkába kerül feljutni, és közben nagyon könnyű visszacsúszni. A szerencsét csak ezután említeném.

Ez a tanév eléggé érdekesen kezdődik, a Parlament után egy olyan víájpí bulira hívtak el, hogy csak na! Igazából apa bankja ünnepelte a 15. születésnapját, amire nem csak apát, hanem az egész családot meghívták. Naná, hogy egész este hallgathattuk Sárát, hogy ez nyilván miatta van…Na, bejutni ide sem volt egyszerű, de úgy tűnik, elfogadhatóan néztünk ki, mert mindenkit beengedtek, pedig most hallottam először a dress code-ról.
Mindenki állatira ki volt öltözve. Hát, mit mondjak, a vendégek nem igazán hasonlítottak egy rock koncert közönségére, biztos voltam benne, hogy dögunalom lesz az este. Aztán érdekes módon nem így történt. Egy kicsit olyan „emelkedett” volt a hangulat, azt hiszem ez a jó szó rá, és nem tartott olyan sokáig, hogy megunhattuk volna. Persze Apa egyből rendelkezett, hogy hogyan viselkedjünk. Első számú rendelkezése az volt, hogy most ne nyüzsögjek a nagyon híres emberek körül, mert ez nem a Forma1-es parti és közönség… Ezzel mondjuk vitatkoztam volna, mert szerintem azok az emberek is ugyanolyan különlegesek… de akartam én az estét elrontani?
Azért tudósítok, hogy mi mindent láttunk! Először is, a bankból ott volt mindenki a felső vezetésből, még beszédet is tartottak, de ez a része sajnos kimaradt, annyira emlékszem, hogy milyen dinamikusan fejlődött a mi pénzintézetünk, pedig csak tizenöt év… szóval valahol itt vesztettem el a fonalat. Ugyanis elég helyes hostesslányok járkáltak a közelünkben, és hát, már csak egy légtérben lenni ennyi szép, szőke, hosszú lábú lánnyal… De vissza a hírességekre: még a beszédek előtt, nem kisebb zenei nagyság játszott, mint Kocsis Zoltán, és sajnos hiányos a műveltségem, így csak azt mondhatom, gyönyörűen játszott! Kocsis Zoltán és a beszédek után aztán jött az überkirály vacsora! Vagy, ahogy a magyar tanár mondja mindig: csak „szuperlatívuszokban” tudnék beszélni róla. Jó kis szó, mi? :) Annyit mondanék csak, hogy minden fogást más borral szolgáltak fel, és legalább 120 pincér nyüzsgött körülöttünk. Nem kispályás vacsora volt, az tuti.
Ezután a kis családunk által csak „tömegmozgatónak” titulált játékok következtek, természetesen a legviccesebb helyzeteket láttuk, amit csak azok az emberek tudnak produkálni, akik ennyiféle fogás között ennyiféle minőségi „borkölteményt” fogyasztottak el, és hát nem nagyon láttunk üres poharakat…
És még mindig volt ráadás, fellépett Miklósa Erika, az Experidance társulata (az nagyon zsír volt!!) és Ákos is. Jó lett volna beszélgetni vele is, de akkor már majdnem éjfél volt, Apáék pedig megadták a végszót: együtt jöttünk – együtt megyünk!

Pedig tudtam volna még mit csinálni, de remélem, nem ez az utolsó alkalom, hogy ismert emberek közelébe férkőzhetek, lesz még mit mesélnem!
 

A hiper-mega-giga nyári élmények után itt a költözködés ideje, nekem meg Beninek Győrbe, a bencés koliba. Fura érzés volt idén visszajönni úgy, hogy tudom, ez az utolsó évem itt. Az az egy gáz van, hogy minden évben egyre több cuccom lesz, amit be kell préselni valahogy a szekrényekbe. Mondjuk nem rég lettünk túl családilag egy irdatlan nagy költözésen , úgyhogy van némi rutinunk pakolásból, dobozolásból, bepakolásból, kipakolásból.

Ilyenkor azért összeszorul egy kicsit a gyomrom, mert ismét kezdődik a zsebpénzes időszak… amikor csak annyiból lehet gazdálkodni, amit adományoztak az ősök előző vasárnap, és néha olyan trükkök sem segítenek, mint az otthoni szendvicskészítés (akkor a többi mehet mondjuk ruhára…), vagy az üzletelés Beni és Sára cuccaival is, persze oda-vissza, mert hárman néha ügyesebben megoldjuk a problémáinkat. Apáék ezen a téren is elég szigorúak, így azzal biztos nem fogok kitűnni, hogy milyen jól megy nekünk. Ráadásul, amióta Keszthelyre költöztünk, elég sokszor hallgathattuk végig, hogy ez is csak úgy sikerült, hogy a bank volt olyan szíves kisegíteni a családot. Elég sokat beszéltek akkor Apáék a hitelekről, meg kondíciókról…nekem meg mostanában esett le, hogy tulajdonképpen Sáráékkal kicsiben ugyanazt játsszuk az egymás közötti „adok-veszek”-ben, amit a bank meg Apáék. Ha keveselljük a zsebpénzt, Apa mindig célozgat rá, hogy még jó sokáig kell fizetni a részleteket…
Érdekes, annyira azért nem tűnik izgatottnak, ha beüt valami nagyobb kiadás, mint mondjuk a tanévkezdet, szóval azt hiszem, megint kiokoskodott valamit, úgyhogy lassan itt lesz az ideje, hogy egy kicsit beavasson a pénzügyekbe…Elvégre egy év múlva, az érettségi után nekem is jobban fel kell fognom, mit hogyan tehet meg az ember a nagybetűs életben. Anya mondjuk mindig azt mondja, hogy addig örüljek, amíg nem az én vállamon nyugszik ez a teher. Apa különben beígérte, hogy mesél bővebben is, ha már mi is beszállunk a családi költségvetésbe. Igazából inkább kíváncsi vagyok, nem érzek félelmet, matekból elvagyok, és tervezni is jól tudok. A költözésnél is én voltam szinte a leggyorsabb, főleg ha a parlamenti kis kitérőt is figyelembe vesszük. :)
 

Képzeljétek, a sulikezdés előtt pár nappal úgy adódott, hogy bejuthattam az olimpikonok parlamenti fogadására! Kész szerencse, hogy Apa tök jól vezet, és nem késtünk el, ugyanis az utolsó pillanatban szóltak. Bejutni tisztára olyan volt, mintha repülőtéren lennénk, de ezt is szerencsésen megúsztuk, így nem maradtunk le semmiről.

A Parlament kupolatermében volt a fogadás. Először is eljátszották a Himnuszt. Azt hiszem, most megértettem, miért szoktak könnyezni az olimpikonok, mikor átveszik az érmet. A Himnusz után átadták az állami kitüntetéseket, majdnem mindenki személyesen vette át, úgyhogy azt hiszem, mindenkit láttam, aki nyert valamilyen érmet Pekingben! Próbáltam fényképezni, de alig sikerült, mert a kisebbik fényképezőgépet kaptam fel rohanás közben, másrészt meg egy bizonyos távolságon belülre nem tartottam illendőnek menni, ilyen messziről ez a gép viszont csak ennyit tudott. (Janics Natasa azért remélem kivehető)

A Vadászterembe, az állófogadáson, ahol már sokkal jobbak voltak a fényviszonyok, viszont semmilyen adatrögzítésre alkalmas cuccot nem engedtek be, nem is mertük megkockáztatni, hogy bevigyük a gépet, csak bejuthassunk, és beszélhessünk a sportolókkal! Bár így teljesülne minden álmom! Amikor a pólósok nyertek, átsuhant a fejemen, hogy milyen jó lenne találkozni velük, de soha nem gondoltam, hogy válthatok majd néhány szót Kemény Dénessel, és Kásás Tamással. Így viszont feltehettem végre nekik 1-2 kérdést, ami már régen bennem volt a sikerességükkel kapcsolatban.
Tamástól azt kérdeztem, hogy mit gondol, mi a sikerük oka. Azt mondta, hogy szerinte az számított legjobban, hogy együtt volt a csapat. Kemény Dénes mindezt kiegészítette azzal, hogy igazából mindig csak az adott meccsre koncentráltak, mindegyiknél az adott történések, és lelkiállapotok voltak a legfontosabbak, és az, hogy motiválják egymást a fiúk. Természetesen mindannyiuknak gratuláltunk, most már az állami kitüntetésekhez is.
Több kérdésre azért sem volt esély, mert a sportolók, politikusok, és meghívott vendégek nagyjából öt perc alatt a semmibe párologtak, mintha nem is lett volna az egész esemény.

Ez az, amikor pár percért is megéri nagy távolságokat megtenni, mert ezt, amíg élek, nem felejtem el! Ilyen nyári élmények mellett nehéz lesz visszaülni az iskolapadba, de remélem, az is sikerül.