Megragadom az alkalmat, és utoljára írok még, mielőtt elkezdődik nálunk is az őrület. Mondanom sem kell, az egyházi ünnepek – már csak a gimnáziumból adódóan is – kiemelt fontosságúak, ilyenkor tavasszal például Jézus feltámadásáról emlékezünk meg, családilag is. Érdekességként ideírom, mert nem biztos, hogy mindenki tudja (például múltkor egy kvízjátékban égett be egy játékos, mert nem tudta), hogyan is számoljuk ki, mikor van húsvét. Amúgy nem olyan bonyolult: a tavaszi napéjegyenlőség (ez stabilan március 21.) utáni első holdtöltét követő vasárnapra esik mindig, csak ez az időpont folyton vándorol a naptárban, mert évről évre más napra esik ez a vasárnap.

Nekem ez a tavasz ünnepe is egyben, minden zöldül, rügyezik, virágzik, zümmög, csicsereg, zendül, ragyog, cicereg (köszi a jelzőket Sára, Beni), és ezerrel élteti a jó időt. A népi hagyományok ugyan szemmel láthatólag kezdenek kikopni a köztudatból, múltkor a rádióban panaszkodott egy interjúalany, hogy már nem divat a locsolkodás. Jó, mondjuk szerintem is elég bizarr dolog, mert én még nem nagyon láttam – családon kívül se – hogy jó néven vennék a lányok, amikor ezer pacsulitól bűzlenek a nap végére. Pedig Apa szerint régebben a lányokért volt az egész, és a termékenységről szólt, az egyházi ünnepek csak később jöttek be a képbe.

Ezen kívül pedig a hatalmas zabálásoké a főszerep, végre elszabadulhatunk a menzától, meg a szendvics-chips-hamburger suttyóságtól, és igazi házi koszton hizlalódhatunk, hála Anyának. Mint mindig, most is segítettünk a bevásárlásban, hipermarket, naná, plusz tömegiszony. El is gondolkodtam rajta, hogy ebben a fene nagy válságban MÉG MINDIG hogy van ennyi pénze az embereknek? Olyan degeszre tömött kosarakat láttam, ami talán még a karácsonyt is felülmúlja. Mondjuk ez két okból is érthető: egyrészt most az ennivalóké a főszerep, azokat meg olcsóbb beszerezni, mint Karácsonykor az ajándékokat, másrészt meg a magyar emberek mindig is szerették a hatalmas zabálásokat – már elnézést.

Azért sajnos ennek ellenére érezhető, hogy egyre nagyobb a baj. Egyre több segélyszervezet állítja fel a standját, ahová egy-egy konzervet, tésztát, cukrot, lisztet (ami nem romlik meg) lehet leadni a vásárolt árukból azoknak, akik már nem tudják a saját pénztárcájukból állni az ünnepi kiadásokat. Ezen legutóbb elszomorodtam. De aztán eszembe jutott, hogy én talán ezzel teszem a legjobbat, ha szintén felhívom a figyelmet, hogy aki tud, mert még megteheti, adjon a sajátjából egy keveset. Akkor is, ha az, akinek adja, történetesen nem ünnepli a Húsvétot, vagy már nem tartja a népszokásokat. Legyen legalább egy kiadós ebéd mindenki asztalán.

Higgyétek el, a másokra figyelés sokkal boldogabbá teheti ezt az amúgy is csodálatos tavaszt.

Boldog Húsvétot Mindenkinek!