Az volt az alap elképzelés, hogy meg kell kérdezni valakit, aki már jól tudja, és el is tudja mondani, mi a sikeresség titka, hogy ilyen egyszerűen mondjam. Rögtön egy merészet találtam kigondolni, Anya szavaival: magasra raktam a lécet, mert elhatároztam, hogy elsőre megcélzok egy híres embert. Akinek összejött. Már régebben is rajongtam a sebességért, a Forma 1-es gépek, meg a pilóták, kifejezetten lenyűgöznek, és mikor pont az ötletemet boncolgattam, került a kezembe egy újság, amelyből kiderült, hogy a jövő hét végén Tihanyban, meg Siófokon lesz egy rendezvény, és idejönnek a Balatonra az egyik csapat tagjai. A Red Bullosok röviden, azaz a tulajdonos, Dietrich Mateschitz, és ez csak azért tűnt fantasztikus egybeesésnek, mert Apa pont múltkor mutatott egy cikket a tulajdonosról a neten, hogy mekkora ász lett, pusztán egyetlen ötlettel: az energiaitallal. Mondjuk tény, hogy még mindig a legjobban eltalált ízű rémség, nekem speciel mindig dobog tőle a szívem, de ez most lényegtelen, a fontos, hogy ez az arc osztrák, tehát egy hozzánk hasonló méretű ország lakosaként talált ki valamit, és most az egész világon ismerik. Nyeltem egyet. Mi lenne, ha vele találkoznék elsőként, és őt kérdezném meg?

Az ötlet – írom utólag, sokkal magabiztosabbnak – annyira képtelennek tűnt, hogy a legnehezebb azt volt kitalálni, hogy bírjam rá Apáékat, hogy segítsenek. Szeretnék eljutni oda. Először persze a hidegzuhanyt kaptam: az, hogy odamegyünk, még édeskevés, ugyanis a közelébe se lehet férni „ezeknek a VIPPEKnek”. De annyira lelkes lehettem, hogy Apa a sokadik lebeszélés után csak annyit mondott, hogy NA JÓ, ismer egy-két embert, akik szintén ismernek másokat, nem bonyolítom, szóval lehet, hogy tudnak nekünk eben segíteni. Ennek azonban ára van. Ugyanis kikötötte, hogy megpróbálkozik a lehetetlennel, de akkor nekem meg egészen biztosan vennem kell a bátorságot, és „komoly újságíróként” meginterjúvolni. Az alvással nem volt gond aznap. Mégiscsak jól jön az energiaital is, ha muszáj fent maradni. A zabszemet egész végig éreztem, de azt is, hogy ha már ilyen akaratos voltam, akkor bizony a sarkamra kell állnom. Apa reggelre várt választ, és ezen vagyunk most túl. Igent mondtam, ő pedig ugyanazzal a komoly arccal biccentett. Egyelőre elképzelni se szeretném, mi történik, ha elbukok valahol. Nem tudom, kit fog megkérdezni, már megint egy dolog, amiről nem beszél, illetve most is azt mondta, amit sokszor: „majd ha összejött, elmondom.”

Most én vagyok a legizgatottabb, egy rövid ideig arra is gondoltam, nehogy összejöjjön neki, aztán ezt enyhe gyávaságnak tituláltam magamban, és most már inkább azért szorítok, hogy tényleg jöjjön össze neki. Nekem. Csak ne utáljanak a többiek, amiért megint az én cirkuszom után kell bóklászni…