Nem akarok rögtön azzal nyitni, hogy el lett baltázva, hogy finoman fogalmazzak. Szóval nem úgy sültek el a dolgok, ahogy terveztük, és azt hiszem ez is egy fontos tanulság.
Na mindegy, a lényeg, hogy odáig rendben mentek a dolgok, hogy megérkeztünk Siófokra. Beni még dolgozik Keszthelyen a hotelban, így Sára jött el csak, meg Anya, és Apa. De már az elején volt egy kis feszültség, mert alig találtunk parkolóhelyet. A gondok ott kezdődtek, hogy Apa Volksbankos ismerőse ugyan segített bejutni abba a bizonyos VIP-szektorba, csak abból kettő is volt, egy nagyobb placc az út egyik oldalán, de ott pár napernyőn kívül nem volt szinte semmi, meg szemben a színpad, a nagy VIP hely, oda viszont csak engem engedtek be.
Próbáltam a feladatra koncentrálni, mert persze, mint hivatásos blogger voltam ott, így engedtek be, és csak akkor mehettünk oda bárkihez is, ha az épp jó kedvében volt, és nem nyilatkozott valaki másnak, ám erre is külön emberek vigyáztak. Szóval rendesen sűrű pillanatokat éltem át, és nem tagadom, hogy egyes pillanatokban azt kívántam, hogy bárcsak ne találtam volna ki ezt az egész hülyeséget, de erőt vettem magamon, már csak a család jó hírneve miatt is.
De sajnos maga a „NAGY INTERJÚ” az elmaradt, Mateschitz úrhoz állítólag senki nem fért oda, mert alig töltött el egy kevés időt a színpad mögött a boxutcában.
VISZONT!

Mivel közben zajlottak az események, és celeb így is akadt szép számmal, megpróbáltam velük beszélgetni a sikerről, és büszkén mondhatom: megvannak az első nagy emberek!

Elsőre Marsi Anikót sikerült megközelíteni, épp senki nem zavarta, mert Palik Lászlót figyelte, nem töri-e össze magát a forma 1-es versenyautóval. Nagyon kedves volt, pont olyan szép a mosolya, mint a Fókuszban, esküszöm, a szemével is mosolyog, szóval kedves volt, és válaszolt, nem is feltétlenül olyanokat, amikre gondoltam. Arra a kérdésemre, hogy milyen érzés sikeresnek lenni, rögtön azzal nyitott, hogy nem érzi magát ANNYIRA sikeresnek, inkább ismertnek mondaná magát. Kérdeztem, hogy jó dolog-e, akkor ismertnek lenni, mire egy szép példát mondott, miszerint nem rossz érzés, de egy idő után nagyon zavaró tud lenni, hogy az embert MINDIG megbámulják. Így például strandra csak akkor jár, ha saját bevallása szerint is jó formában van, mert annál nincs cikibb, amikor azt hallja hátulról, hogy sokkal kövérebb, mint a tévében. Hát, ilyen rövid idő után is elhiszem neki, pedig csak pár órát töltöttem a színpadon.

Pont mikor ennek a beszélgetésnek a végére értünk, jöttek meg a száguldozásból a versenyzők, illetve csak a tesztpilóták, ezt már az a fiatal srác mondta, a neve: Sébastien Buemi, ő jelenleg a Trust Team Arden svájci reménysége, de még nem versenyez a legnagyobbak között, csak tesztel a Red Bullnál. Pedig tud valamit az arc, elvégre kevesen tudnak driftelni Forma1-es kocsival, de ő kétszer is bemutatta az aszfaltszaggatást. Vele angolul kommunikáltam, de nem lehetett túl tökéletes az összhang, mert én azt kérdeztem, mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen mesterien értsen ezekhez a szörnyetegekhez, de ő valószínűleg a kocsira értette, és egyfolytában arról magyarázott, hogy uralni kell a járművet (car controll, car controll is the most important). De aranyos volt, és elárulta, hogy már pici gyerekkorától versenyzik, és annak idején gokarttal kezdte, onnan küzdötte fel magát a Forma1 világába. Hát akkor talán az egyik tanulság, hogy nem lehet elég korán kezdeni, ez kicsit el is kedvetlenít, elvégre ha innen nézem, semmi komolyba nem sikerült belevágni három éves koromban. Persze nem ez lehet az egyedüli ok, de mindenképpen meghatározónak tűnik.

A tehetség mégiscsak az, amivel vagy születik az ember, vagy nem lesz neki többet olyan. Ezt azért is mondom, mert Marsi Anikó után Palik Lacit is sikerült megszólítanom, amíg kihámozta magát a kezeslábasból. A legmegdöbbentőbb válaszokat ő adta. Kapásból azzal nyitott, hogy ő egyáltalán nem sikeres. Próbáltam vele udvariasan ellenkezni, hogy azért őt valószínűleg egy egész ország ismeri, és hát ez már mégiscsak egyfajta siker. Erre bólintott, és kijavította magát, mondván, hogy oké, ő ismert, és ha ezt nevezhetjük sikernek, akkor sikeres, ám borzasztóan tehetségtelen. Ezen megakadtam. Palik erre elmagyarázta, hogy mondjuk sokkal inkább nevezné magát szerencsésnek, egy tehetségtelen, ám szerencsés fickónak, mert hiába példálóztam a Dakarral, arra azt mondta, hogy pedig hát csak ott került igazán a számára legkényelmetlenebb és legnehezebb szituációkba. Végül arra lyukadtunk ki, hogy egy tehetségtelen ember is, mint ő, ha el tud jutni egy ilyen helyzetbe, az csak a rengeteg, és kitartó munka miatt lehetséges, legalábbis ő erre esküszik. Végiggondoltam az eddigi napot, hogy hányszor is akartam feladni, és milyen elszántan készültem erre a lehetőségre, és azt hiszem most már Palik Lászlónak is köszönhetek egy felismerést.

 

Hát így sikerült az első igazi nagy próbálkozás.

Természetesen most már nem adom fel, hiszen időközben Apa, a Volksbankos ismerőse, meg tévés arcok szintén intenzíven tárgyaltak valamiről, és most már én is tudom, hogy miről: MEGHÍVTAK EGY REGGELI MŰSORBA! Felkeltettem az érdeklődést, ezek szerint, de egyelőre annyi a megjegyzésem, hogy ezt egy másik napon is közölhette volna velem, mert az izgalmakból már így is kijutott bőven, nemhogy még felkészülni egy ÉLŐ TELEVÍZIÓS ADÁSRA!

De hát én akartam… azt hiszem, hogy szerencséből nekem is osztott a Jóisten egy nagy adaggal! ☺ Azért megpróbálok megfelelni, elvégre egy biztosnak tűnik: innen nincs visszaút. Különös, hiszen én nem híres szeretnék lenni, csak sikeres, de úgy tűnik, ez a kettő együtt jár. Még egy felismerés.

Remélem, mindenki, aki olvassa ezt a blogot, szorít nekem, mert nagyon úgy tűnik, hogy az igazi kalandok még csak most kezdődnek!